Amióta kiderült, hogy meg fog jelenni az első regényem, foglalkoztat a gondolat, meg kéne írni, mennyi minden történt velem és a kézirattal azóta, hogy 2014 év végén kipattant a fejemből az Elfeledettek Városa története. (És 2014 volt, nem pedig 2012 ahogy mindenkinek emlegettem, mert most pontosan utánanéztem. Rég volt, na! 😅) Minden apró mozzanatot persze ennyi idő távlatából nehéz visszahozni, de sok minden élénken él bennem a mai napig. Végül csak összeszedegettem mindent, ami hajtott előre vagy éppenséggel hátráltatott az évek során, hogy meg tudjam válaszolni magamnak a nagy kérdést: mégis mi a fene tartott eddig? 😅
Kezdjük az elején. 2014/2015-ben részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó egyik online kurzusán, ami akkor még Alapozó kurzus néven futott (most, ha jól emlékszem, már Szövegboncnok kurzus a neve). Abból a nem titkolt szándékból jelentkeztem a képzésre, hogy a novellista szerepkörből kilépve végre megkapjam a kezdő lökést egy regény megírásához. Végülis jól sikerült a dolog.
Tudtam, hogy regényt írni teljesen más lesz, mint novellákat vagy pár oldalas elbeszéléseket. Egy regényben fenn kell tartani az érdeklődést végig, és egy kicsit féltem attól, hogy erre majd képtelen leszek. Kezdetben a legnagyobb visszatartó erő tehát az volt számomra, hogy nem bíztam eléggé magamban ahhoz, hogy egyáltalán belefogjak egy regény megírásába.
A kurzus jó lehetőségnek tűnt, hogy a tanulás mellett kapjak némi impulzust azoktól, akik hasonló cipőben járnak, és első regényük megírása előtt toporognak. A tanfolyamtól végül sokkal többet kaptam, mint elsőre reméltem: egy első, önálló regényt, és olyan író barátokat, mint Fejes Szonja vagy Greff Magdi, a Húzós Szerelem szerzője.
A kurzus rendszere abból állt, hogy hetente kaptunk elsajátítandó elméleti tananyagot, majd gyakorlati feladatok során kellett alkalmaznunk a megszerzett tudást. A tanfolyamot akkor még Varga Bea, a Könyvmolyképző Kiadó vezető szerkesztője tartotta oktatóként. Emlékszem, a képzés idejébe akkor beleesett a Karácsony és a Szilveszter is, ezért volt két hét szünetünk. Hogy ne maradjunk tétlenek, az ünnepi időszakra kaptunk egy házi feladatot Beától. Annyi volt a dolgunk, hogy ébredés után maximum egy oldalnyi terjedelemben írjuk le az aznapi első gondolatainkat. (Ez egyébként egy létező kreatív írás gyakorlat, és gyakran alkalmazzák a self coaching területén. A lényeg, hogy maga a gondolatok lejegyzése felszínre hoz rejtett dolgokat, segít feloldani problémákat és átlendít akadályokon, nehézségeken. Érdemes kipróbálni 😉)
Bea ugyan konkrét instrukciót nem adott a fentieken kívül, mégis egy-két nap után valahogy felszínre törtek belőlem nagyon bensőséges gondolatok, amiket azóta is őrzök valahol a gépemen. Ezek a sorok tele voltak frusztrációval és bizonytalansággal, már ami az írást és az írással kapcsolatos akkori válságomat illette. Tanulságos volt megélni, mennyi minden rejtőzött bennem a felszín alatt, és még most is elképesztő visszaolvasni, miket éreztem, gondoltam akkor.
Azután a két nappal Karácsonyt követő reggelen furcsa érzéssel keltem. Gyorsan leültem a gép elé, és írni kezdtem. Szinte automatikusan jöttek a szavak, karakterek formálódtak a Word dokumentumban, helyszínek teremtődtek meg, és mindeközben lassan kibontakozott körülöttük egy akkor még elnagyolt történet.
Miután végeztem, szó szerint lángolt a fejem. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, addig nyomasztó tehertől szabadultam volna meg, és egyszerre tudtam, itt a regény, amit meg kell írnom. Voltak persze ötleteim korábban, de egyik sem volt annyira kiforrott, olyan aprólékos, mint az, amit akkor reggel felskicceltem néhány oldalban.
Szóval valahogy így született az Elfeledettek Városa alapötlete, egy egyszerűnek induló reggel szinte tudattalan alkotási folyamatával. 2014/2015 Szilveszter másnapján pedig megszületett az első mondat is. Az a mondat, amit most olvashattok a könyvben... Na jó, a szerkesztés során kicsit módosult, de nem nagyon 😄
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése