2020. október 26., hétfő

Az ötlettől a megjelenésig 5. - A Főnix feltámadása

Legutóbb arról írtam, miért gondoltam úgy, hogy a nagy kiadóknál próbálkozom, illetve milyen volt megtapasztalni az első nagybetűs "Nem!"-et. Most essen szó arról, mi következett ezután.

Az első és legfontosabb kör ismét a kézirat pihentetése volt. Nem nyúltam hozzá Az Elfeledettek Városához, igazából rá se néztem három teljes hónapig. Azután mély levegőt vettem, és átdolgoztam a pályázat során kapott észrevételek alapján. Azt hiszem, apró módosításokkal, több törléssel és még több kiegészítéssel sikerült javítanom a történeten. Igen ám, de hogyan tovább?

Szétnézve a magyar könyvpiacon találhatunk jó pár kiadót, aki urban fantasy kiadásával is foglalkozik. Hogy miért fontos ezt kiemelni? Mert egy olyan alzsánerről beszélünk a fantasyn belül, ami akárhogyan vesszük, elég kis réteget képvisel, így értelemszerűen egyetlen könyvkiadó sem vállalhatja be fő profiljának a kiadásukat. Vannak azonban olyan kiadók, akik jellemzően fantasy regényekre fókuszálnak, így értelemszerűen nekem is ebben az irányban kellett keresgélnem.

Ezután több szálról kapcsolódott össze a megfelelő kiadó kiválasztásának folyamata, és ezért egy röpke visszatekintés erejéig hátra kell kanyarodnom gondolatban az írói pályafutásom kezdeti szakaszához.
A blog sorozatom harmadik részében írtam arról, hogy a karcolat.hu írói közösség mennyi mindent adott (és egyébként még mindig ad a feltörekvő írópalántáknak) nekem a kezdeti időszakban. (A lényeget kicsit bővebben itt megtaláljátok.) A karcolat írói közössége azonban nem csupán önzetlen jótanácsokkal és egy sor írástechnikai alapismerettel látott el, hanem akkor még szárnyakat bontogató amatőr írók ismeretségével is.
Néhányukkal igazán jóban lettem az ott eltöltött idő alatt, és ez az ismeretség megmaradt az évek során, noha keveset, vagy épp semmit sem kommunikáltunk egymással, miután kirepültem a karcolat fészkéből. Az évek alatt azután néhányan a karcos ismerősök közül már publikálták az első, de volt, aki a második regényüket is. Többen, akik hasonló történeteket írtak, mint én, a Főnix Könyvműhelynél kötöttek ki, mindenféle előzmény nélkül. Ezért - noha csupán közvetve, de - ismertem már a kiadót korábbról.

A KMK Aranymosás Pályázatát követően különböző forrásokból többen javasolták nekem a Főnix Könyvműhely Kiadót, mint lehetséges partnert a történetem kiadására. Nem nagyon kellett velük kapcsolatban győzködni, mert a fentebbiek okán már ismertem a kiadót, és egyébként is szerettem/szeretem a kiadványaikat. Én azonban még mindig hezitáltam, leginkább a visszautasítás terhétől rettegve. (Nem hiába pályázattal kezdtem, és nem kiadói kulcsolással a kéziratom történetét.) Végül a feleségem győzött meg róla, hogy tulajdonképpen nincsen veszteni valóm, hiszen mi történhet? Maximum a Főnix is azt mondja, hogy nem, és akkor jöhet egy másik kiadó... vagy egy másik történet. Azóta is minden nap eszembe jut, drága feleségem mekkora szeretettel támogatott az úton a megjelenés felé, és hogy a végső löketet is ő adta meg nekem, ami végül a regényem kiadásához vezetett. (Köszi, életem! 💙😊)


Végül tehát nagy levegőt vettem, és először megérdeklődtem a kiadó facebook oldalán keresztül, hogy egyáltalán fogadnak-e kéziratot. Hamar megérkezett a válasz: igen! 😱😃 (Oké, oké, a torkomban dobogott a szívem. Mondom, Rudi, nyugi, nincs veszteni valód, hallgass a feleségedre! Tárgyalj hideg fejjel! 😆) Kértek tőlem egy rövid bemutatkozást, Az Elfeledettek Városának szinopszisát, és persze a kéziratot. Mindez körülbelül három óra leforgása alatt történt. Teljesen odáig voltam, meg vissza, hogy mekkora szerencsém van. Most már csak várnom kellett türelemmel.

Na, igen ám! De aki ismer, az tudja, hogy a türelem, mint erény, nem igazán szállóvendég nálam. Vannak ugyan dolgok, amikben végletekig türelmes tudok lenni. Ilyen példának okáért a sorban állás. Évekig tudnék sorban állni a boltban, a múzeum előtt vagy bárhol. Ezzel nincsen gondom. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a kéziratomra érkező kiadói válasz tekintetében is ennyire türelmes tudtam lenni, de sajnos hazudnék 😋 Ezúton szeretnék elnézést kérni Farkas Zoltántól, a Főnix Könyvműhely Kiadó vezetőjétől a következőkért. 🙈😅

Szóval eltelt egy hónap. Csend és hullaszag terjengett az éterben, én meg majdnem megőrültem attól, hogy nem tudok semmit. Először persze nem a kiadónak akartam írni, mert az mégis milyen, nem igaz? (Jaj, basszus! Így utólag tök nem oké, ahogy viselkedtem, de ez van. Azt mondtam, őszinte leszek, úgyhogy megírom, ahogy volt.) Végül az egyik karcolatos írótársamnak, Patrick J. Morrison-nak küldtem egy üzenetet, akinek több kötete is megjelent már a Főnix Könyvműhely gondozásában. Óvatosan megkérdeztem tőle, szerinte mi lehet az oka a nagy hallgatásnak. Ő meg persze megnyugtatott azzal, amit eleve sejtettem, csak hát a sajtkukac és az ülepemben motoszkálás ugye... 😅 Szóval Farkas Zoltán kiadóvezetőnek még nem volt ideje elolvasni a kéziratot, ezért tovább vártam türelmesen. (Ez mondjuk éppen nem teljesen igaz, mert szegény feleségemet kábé két-három naponta az őrületbe kergettem az aggódásommal 😆) Azután eltelt még két hónap, és megtettem azt, amit egyetlen első könyves szerzőnek sem lenne szabad. Írtam a kiadónak.

Nem tudom racionálisan megmagyarázni, miért tettem. Talán az lehetett az oka, hogy egyszerűen kíváncsi voltam, hogy akkor most próbálkozzak máshol, vagy sem. Nem tartottam ugyanis tisztességesnek, hogy párhuzamosan más kiadókhoz is beküldjem a kéziratom, amikor éppen elbírálás alatt van valahol. Ebben lehet régimódi vagyok, de a tisztesség úgy diktálta nálam, hogy megvárom a Főnix válaszát, hiszen őt választottam elsőre. És Farkas Zoltán válaszolt: " Éppen olvasom, amint végzek vele, jelentkezni fogok. Eddig bíztató!" Én meg nem türelmetlenkedtem tovább. Befogtam a szám, és ezúttal tényleg vártam. 😁

Egy hétre rá Farkas Zoltán bejelölt ismerősnek. (Bíztató kezdet, gondoltam 😀) Megírta, hogy a kézirat háromnegyedénél jár, és tetszik neki. Innentől elszálltam, mint egy lufi. Igazából nem is emlékeztem a részletekre, hogyan történtek az ezt követő üzenetváltások, vissza kellett keresnem a poszt kedvéért. Farkas Zoltán megkérdezte, mik lennének az igényeim egy esetleges kiadás esetén. Én meg naivan megírtam, hogy még mindig látok a kéziratomban javítani valót, szóval egyszer még átfutnék előtte rajta, meg hogy a kötet arculatának kialakításában (pl. borító tervezés stb.) szívesen részt vennék, bla-bla-bla… Erre a kiadóvezető felvilágosított, hogy ő a pénzügyi részére gondolt, mármint hogy mennyi legyen a szerzői jogdíj és milyen formában legyen meghatározva 😂 Igen, ez is amolyan tipikus "én pillanat" volt! 🙈😅

Innentől már "csak" a szerződéskötés és a kiadás folyamata következett, amit egy külön, záró posztban szeretnék megírni nektek. Jöhet a borítótervezés, a szerkesztés és a bizonytalanná váló megjelenés története a viharos 2020-ban, avagy az utolsó simítások 😊

Folyt. köv.

2020. szeptember 30., szerda

Az ötlettől a megjelenésig 4. - Nemek és igenek

Tudtam nagyon jól, hogy ezt a részt lesz az egyik legnehezebb megírnom. Előre szeretném vetíteni, hogy ez a poszt csak és kizárólag az én gondolataimat és véleményemet tartalmazza. Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy az itt leírtaknak bármi köze lenne az egyetemes igazságokhoz, de az biztos, hogy az én igazságaim. 😊

A posztnak azt az alcímet adtam, hogy “nemek és igenek”. Hogy miért? Mert megpróbáltam eldöntendő kérdések mentén felsorakoztatni az első könyves (vagy leginkább első kéziratos) szerzőként engem foglalkoztató kérdéseket, és az azokra adott válaszaimat. Kezdjük rögtön az elsővel:

1. Elkészült a kéziratom, mi legyen vele? Oké, ezt rögtön elszúrtam 🙈😅 Eldöntendő kérdésként ez valahogy így hangzik helyesen: Készen állok arra, hogy az első kéziratomat megmutassam a nagyvilágnak?

Az én válaszom némi tépelődés után az volt, hogy igen. Érdekes ez, mert világéletemben szerettem volna, hogy a történeteimet mások is olvassák. Novellákkal pályáztam, néhánnyal nyertem, mások megjelentek nyomtatott vagy elektronikus formában. Az első önálló kötetemnél viszont esélyesnek látszott, hogy egy fiók mélyén leheli ki a lelkét, miután a mellkasára telepedett por összenyomja. Hogy miért? Azt a korábbi posztokban már alaposan kiveséztem, itt nem ismételném meg magam. Lényeg a lényeg, eldöntöttem, hogy útjára engedem Az Elfeledettek Városát, lesz ami lesz.

Oké, jöhetett a következő lépés, és ez el is vezetett a második eldöntendő kérdéshez:

2. Magánkiadással vagy a nagy és rettegett kiadókkal próbálkozzak? Szuper, végül ez sem egy klasszik eldöntendő kérdés lett, amit igennel vagy nemmel meg lehetne válaszolni 😂 Szedjük ketté: Magánkiadás, igen vagy nem? Kézirattal kulcsolás, igen vagy nem?

Az első kérdésre viszonylag hamar megtaláltam a választ, és egyáltalán nem presztízsből mondtam rá nemet, hanem a következő, alaposan végiggondolt okok mentén.

Először is jól hangzik, hogy magánkiadás esetén tulajdonképpen a költségek levonása után minden eladott példány tiszta nyeresége az enyém lehetne (értsd kiadó nem kap pénzt, terjesztő nem kap pénzt stb.), DE ez azt is maga után vonná, hogy kábé minden marketing és egyéb, terjesztéssel kapcsolatos teendő a nyakamba szakadna. Nos... bár úgy tűnik, de nem. Nem is tűnik úgy 😂 Nem vagyok se marketinges, sem jó jehova tanúja, hogy ismerősökön keresztül turbékoljak a regényemmel. Ez tuti nem én vagyok, szóval ez a történet már itt megbukott nálam. Félre értés ne essék, biztosan van erre működő modell, hiszen ismerek is pár szerzőt, aki nagyon tudja, hogyan kell ezt csinálni. Én magamról tudom viszont, hogy ez nekem nem menne. A saját kis ötleteimmel persze próbálom eljuttatni minél több emberhez a történetem, de nem nyomulok és nem tolom senki arcába erőszakkal.

A másik, hogy akkora gonddal és szeretettel, amivel végül Az Elfedettek Városa a valós, fizikai formájában megjelent, szerintem egy magánkiadás nem büszkélkedhet. Farkas Zoltán kiadóvezető, Vas Annamária szerkesztő és Tóth Zoltán borítóért felelős grafikus olyat műveltek, hogy azt egy soron következő, külön posztban szeretném jól megméltatni 😃

Magánkiadás esetén ugyanis a szerkesztőnek, a lektornak, a tördelőnek és a grafikusnak olyan összegeket kell(ene) kifizetni, amit szerintem magánember csak nagyon nehezen engedhet meg magának. Már pedig egy jó szakembernek ennyi az ára, utána néztem ennek is. A magánkiadással próbálkozó szerzők többsége pedig (sajnos!) pont ezeken a szakmai, hozzáértő részleteken próbálnak meg spórolni. Tudom, hogy így van, hiszen bizonyos kiadók/nyomdák már eleve olyan ‘csomagokat’ állítanak össze, ahol a szerkesztés, a lektorálás, a tördelés (ez mondjuk sokszor benne van az alap árban) és a borító grafikus tervezése külön elérhető, bónusz szolgáltatásként van feltűntetve az árlistán. Ezek együttesen körülbelül annyiba kerülnek, mint a nyers, 500 darabban nyomtatott példány... a kéziratból, mert hogy az bizony hozzáértő szerkesztés és megfelelő lektorálás híján bizony nem más. Szerintem legalábbis.

Végül tehát nemet mondtam a magánkiadásra, mert magamat ismerve, addig úgyse nyugodtam volna meg, amíg nem találok valakit, aki szakmailag is képes hozzányúlni a kéziratomhoz. Magyarán tuti spóroltam volna az összes ‘extrára’, mert ha már ennyit beleadtam, csúnya lenne egy banánhéjon elcsúszni a végén. Megszólalt volna bennem a maximalista. Na, igen ám, de akkor még most is a fiókban csücsülne Az Elfeledettek Városa, mert még kábé három év lett volna összespórolni ezeket az összegeket nekem. Szóval azt hiszem, jól döntöttem 😅

A második felére a kérdésnek (tudniillik, hogy kezdjek-e el kulcsolni a kézirattal?) szintén nemmel válaszoltam, noha ennek sokkal profánabb oka volt, mint az előző kérdésre adott feleletnek.

Van egy kis “írós kommunánk” még a KMK Alapozó kurzusáról, aminek Fejes Szonja és Greff Magdi a tagjai rajtam kívül. Bár nem találkozunk minden héten, mégis ha hónapok távlatában megkeressük egymást, mindig olyan, mintha tegnap beszéltünk volna (ezt egyébként nagyon szeretem és tisztelem bennetek a tehetségetek mellett is 😉). Szóval mi hárman úgy döntöttünk, hogy indulunk az Aranymosás Pályázaton a kéziratainkkal. Van, aki többször is nekifutott, így tapasztalt volt e téren, és többüknek (hát, igen a háromból nehéz rájönni rajtam kívül kiknek 😋) sikerült is nagyon szép eredményt elérni a kézirataikkal. Ezért nyilván nem volt kérdés, hogy én is megpróbálkozom a pályázattal, ahol 232 beérkezett pályaműből az előszűrésen átesett 33 kézirat közé került Az Elfeledettek Városa. Pipa. 😄

3. Itt valóban csalok, szóval ha még emlékeztek a poszt elején esetlen módon koncepcionált “eldöntendő kérdés”-es fantazmagóriámra, itt az idő, hogy elfelejtsétek! 😂 Ez a pont ugyanis egy konkrét “nem”-ről szól, ami az Aranymosás Pályázatának lektori szakaszában kapott nagybetűs “Nem” volt. 😢 

Igen, rosszul esett. Úgy gondoltam, mint bárki más, hogy sikerülhet. Hát, baszkikuli, nem sikerült. 😕 Mondjuk nem kellett volna csodálkoznom rajta, hiszen ez volt az első, regény terjedelmű kéziratom. Kinek sikerül elsőre? Tiszta bolond voltam, már látom.

Az első és legfontosabb, amit megtanultam a KMK “nem”-éből (azonkívül, hogy nem én pottyantottam a spanyol viaszt 😋), az volt, hogy minden szerző jussa legalább egy kiadói “nem”. A “nem” hozzá tartozik ehhez a szakmához. A jó sok “nem” pedig méginkább. A kérdés inkább az, hogy ezt a “nem”-et vagy “nem”-eket hogyan kezeli az író.

Nos, én összetörtem, padlót fogtam. Próbáltam megérteni a dolgot. (Ehhez egyébként Varga Beától kaptam sok segítséget, amit innen is köszönök neki.) Először persze nehezen tudatosult bennem a lényeg, de aztán hagytam leülepedni az egészet. Minden zavaros volt, úgyhogy kicsit eltávolodtam megint az írástól, és úgy egy-két hónapig más dolgokra koncentráltam. Ez segített néhány kérdést helyre tenni magamban. Végül összekapartam magam, és átfésültem újra a kéziratot. Voltak tanácsok, amiket megfogadtam, és voltak olyanok, amiket egy kicsit átdolgozva építettem be a történetbe. Hogy jól tettem-e, azt az olvasók majd eldöntik 😊

Mindennek a végén viszont most már látom, hogy ezeknek az előzménynek meg kellett történnie ahhoz, hogy a kéziratom oda, ahhoz a kiadóhoz (Főnix Könyvműhely 💙) kerüljön, aki aztán igazán, szerető gondossággal tudott beállni Az Elfeledettek Városa mögé. Szóval tökéletes helyre talált a kéziratom, nem is lehetnék boldogabb ezzel a helyzettel 😊 De hogyan is történt mindez? Azt a következő részből megtudhatjátok. Lesz benne szemmel verés és fogcsikorgatás meg egy kis tűkön ülés is, szóval érdemes lesz velem tartani 😂

Folyt. köv.

2020. szeptember 28., hétfő

Élménybeszámoló író-olvasó tali 2020.09.26.

Covid ide, covid oda, végül sor került az első ilyen eseményre. 😊 Köszönöm először is mindenkinek, aki eljött, ott volt, kérdezett, dedikáltatott, és velem ünnepelt. Szuper élmény volt! 😀

Bevallom őszintén, az egész úgy kezdődött, hogy el sem akartam indulni otthonról. Még mondtam is a feleségemnek, hogy mi lesz, ha ott fogunk ücsörögni egyedül, az olyan szomorú lenne, és arra képtelen lennék. Végül gyorsan megnyugtatott, hogy akkor maximum kettesben ünneplünk (megjegyzem június óta mást sem csinálunk 😅), meg különben is, ha covid ellenére valaki mégis készült az eseményre, akkor nagyon kellemetlen lenne lemondani az utolsó pillanatban. Természetesen igaza volt... mindig igaza van. Szóval összeszedtem magam, a depis hozzáállásom kivágtam a kukába, és a motyómmal (amit persze már összekészítettem, szóval ez amolyan "férfi hiszti" volt csak 😆) megindultunk a Grundra.


Az első meglepetés akkor ért, amikor kicsit késve már azt tapasztaltam, hogy várnak rám 😁 Első körben elfoglaltuk a kinti rész emeletét, ahol csak mi voltunk, így mindenki könnyen meg tudott találni, aki később érkezett. Mondjuk eltéveszthetetlen volt a társaságunk, miután vagy ezer gyerekzsúr közül talán mi voltunk az egyetlen felnőtt asztaltársaság a helyen. 😅 Ezen mondjuk ledöbbentem kicsit, de jó volt látni, hogy az emberek nem engedik magukat félelemben tartani, és nem ülnek otthon. Természetesen a kellő és tisztes távolságot mindenki betartotta, még ha az asztaltársaságok tagjairól időközben le is került a maszk. Az asztalunknál meg közben jöttek és mentek az emberek, még egy könyv is sikeresen gazdára lelt. Remélem, szeretni fogja az olvasója nagyon. 😊


Ahogy telt-múlt az idő, elég hűvös lett, így a társaságunk bevonult egy kis terembe, ahol aztán oldódott a hangulat az elfogyasztott üdítők és sörök hatására. Végül rólunk is lekerült a maszk, és egy páran összeálltunk egy csoportképre. (Megjegyzem, nagyon nem vagyok híve a fotózkodásnak, mert kábé megnyerhetném a betorzult fejek nagydíját, de ezek a képek meglepően jól sikerültek még rólam is 😄 Az a vigyorgó, jóllakott óvodás fej, mondjuk, édes Istenem! Na, mindegy! 😂) 

Már nem tudom, konkrétan kinek jutott eszébe, hogy olvassak fel Az Elfeledettek Városából, de végül a lámpalázamat leküzdve ezt a feladatot is abszolváltam. Próbáltam olyan szemelvényeket választani, amik nem spoilerezték le a történetet, mert ketten a társaságból még nem olvasták végig a regényt.

Arra gondoltam, hogy most ti is, akik nem tudtatok ott lenni a találkozón, részesei lehessetek egy kicsit a hétvégi eseményeknek, a felolvasott részleteket megosztom veletek. 😊 Az egyik ez volt:

"Mint említettem, a Kör első lakója Cuki volt, de nemsokára érkezett társasága is. Molly Ficent, miután Csipkerózsikára szórt átka mellékhatásaként elaltatta Manhattan Houston Streettől délre eső felét, azonnal egyirányú jegyet váltott magának a Körbe. Óz, Madárijesztő és Merlin csak hatalmas áldozat árán volt képes felébreszteni a Valók többségét, és akiket nem sikerült, azok az ellenbűbáj bevetésekor egyszerűen felszívódtak. A Valók azóta emlegetik a káoszt, amit Merlin kénytelen volt egy terrortámadásként álcázni. A borzalmas esemény eléggé meggyötörte az Elfeledettek társadalmát. Ózt és Madárijesztőt ekkor látták utoljára. A többség úgy hiszi, a Valókkal együtt ők is felemésztődtek a bűbáj hatástalanítása során. Mivel azóta jó pár év eltelt, nekem sincs okom más feltételezésre.

Molly Ficent után jött Jane Frost, aki egy szerelmi csalódás miatt akarta megfagyasztani a New York-iak szívét ’97-ben. Ténykedésének hála nyolc hónapig tartott a tél a Nagy Almában, és miközben alig harminc mérföldre, Long Islanden már rügyeket bontottak a fák, addig a Rockefeller Plaza előtt vidáman korcsolyáztak a gyerekek. Hála mindeneknek, Jane nem okozott akkora katasztrófát, mint Molly, igaz, az átlagosnál sokkal több hajléktalan fagyott meg azon a télen.

Amanda Green a többiekhez képest nevetséges incidens miatt került a Körbe. Totál bekattant, miután visszatért felhő mivoltából, és rájött, mit tettek az ő kedvenc majomseregével. Végül azzal vívta ki helyét a Körben, hogy a bronxi állatkert egzotikus madarairól leszaggatott szárnyakat cerkófmajmokra bájolta, nem kis riadalmat okozva ezzel többtucatnyi Való-családnak. Kész vicc volt az egész! A kihallgatásán kiszámíthatatlannak és veszélyes szociopatának ítélték – nem is fogalmazhatták volna meg jobban! Amanda azóta sem teljesen százas.

A legdurvább sztorival rendelkező bentlakó csak ezután jött. Ursula McCoy ugyanis – egy balul sikerült X-Faktoros debütálást követően – őrült dühében úgy gondolta, elveszi Goldie hangját. Tudniillik, a lány egészen a döntőig menetelt, miközben Ursula még a válogatón sem jutott tovább: Simon Cowell már a My Heart Will Go On első két szótagjánál hét pofával röhögte ki. Feltehetőleg akkor borult el az agya. 
Ursula egy tengericsiga-házba zárta Goldie hangját – aki végül ezért esett ki a sztárgyártó vetélkedőből, és csúszott egyre mélyebbre a lejtőn. Azonban ez nem volt elég neki, hiszen rájött, hogy a kis hableány hangja is tökéletesíthető, ha hozzá lop még egy pár… ezret. Miközben próbáltam levadászni a kormányzat elől rejtőzködő Ursulát, pár nap alatt a Hudson folyótól keletre élő összes Való megnémult. Baromi nagy lett a csönd New York déli részén, és nekem elhihetitek, hogy majd’ összeszartam magam, annyira hátborzongató volt az egész szitu! Végül csak elkaptam a ribancot, amikor jelentkezni próbált az X-Faktor következő szériájába. Amint a markomba került, azonnal összetörtem a bűbáj központi tárgyát, a pulzáló csigaházat, melyet a nyakában hordott, mint valami amulettet.

Azóta Ursula összeragasztgatta a meszes váz maradványait, és úgy dédelgeti, akár egy emléket élete legszebb napjairól. Újra ott lóg egy hínárból sodort madzagon a tokája alatt, és amikor megszólal, föl-le ugrál a hájas hurkákon. Elképesztően undorító látvány!

Végül szót kell ejtenem a Gonosz Királynőről is, aki a Kör legfiatalabb, ámde annál prominensebb lakója. Queenie Johnes soha nem volt igazán gonosz. Persze hiúsága ocsmány tettekre kényszerítette, de valljuk be őszintén, azért Hófehérke sem volt éppen olyan ártatlan, mint a Valók kiszínezett meséiben. Nem sok csitri veti be ifjonti bájait azért, hogy bármit elérjen apucinál, ugye? Szóval, ha engem kérdeznek, szerintem jogos volt Queenie ámokfutása, a büntetés meg kicsit erős, hiszen pusztán gyilkossági szándék miatt került a Körbe, ténylegesen nem ölt. Valójában nem ártott senkinek sem.

Queenie egyetlen hibája, hogy hirtelen haragú, és olyankor elveszíti a fejét. Amúgy igazi nagyvilági nő, aki különösen érzékeny a külsejére. Körmei mindig frissen manikűrözöttek, hollófekete haján reggel és este százszor húzza végig a hajkefét, hogy selymesen lágy esést biztosítson gondosan elrendezett fürtjeinek. Hogy megőrizze bőrének fiatalságát, vagy huszonötféle kenceficét használ és a rossznyelvek ellenére nem szűzlányok vérében fürdik, mint egy huszadrangú Drakula grófnő. Mindig a legújabb párizsi parfüm illatfelhője lengi körbe, a sminkje a nap minden egyes percében kifogástalan. Aki tisztában van a rigolyáival, könnyen boldogul vele, de aki véletlenül megjegyzést tesz a külsejére, annak annyi."


(Részlet: Az Elfeledettek Városa I. - Hanyatlás, 6. A boszorkánykör felbomlik 91. o.)


A másik részlet pedig ez volt:
"Alig bírok utat törni magamnak előre, de mikor átjutok az első soron, azt kívánom, bárcsak ne kellene hősködnöm már megint. A lángok forró ujjakkal kapkodnak felém, közben mintha elhessegetnének minden oxigént a levegőből. Köhögnöm kell.

Egy pillanatra megállok, előkotrom zsebemből a mágikus napszemüveget.

– Ne merészelj cserben hagyni! – suttogom Merlin utolsó ajándékának, mielőtt felveszem.

A kép egy csapásra megváltozik, a színezett lencsék felfedik a mágikus tűz valódi alakját. Amikor ujjakhoz hasonlítottam gondolatban a csapkodó lángokat, még nem is tudtam, mennyire közel állok a valósághoz.

Borzasztó a látvány. Mocsári lidércek ezrei tombolnak előttem, összekapaszkodva, egymás hegyén-hátán tülekednek egyre feljebb az épület oldalán, és apró, hegyes fogaikkal falnak, amit érnek. Néha egymásba marnak, olyankor összeesik a lánc. A lángok alább hagynak, de épp csak addig, hogy a következő pillanatban fáradhatatlanul, megint építhessék a lidérctornyot az ég felé.

– Remek! Hát ezért akar belétek veszni a tömeg... Mindig is utáltam a lidérceket!

Van azonban jó hír is: a mocsári lidércek csak a nedves talajon tudnak meglenni.

– Farkas! – Megfordulok, hogy megosszam az infót, azonban sehol nem látom Dicket.

Egy pillanatra elakad a szavam, mert a tömeg időközben vészesen közel ér a lobogó tűzhöz. Már épp eszembe jut, hogy inkább kint maradok, és megfordítok néhányat, amikor egy Való nő az első sorban határozott léptekkel megindul előre. Amint eléri az épület oldalát, a lidércoszlop apró ujjakkal utána kap.

Ezután gyorsan véget ér az egész. Apró fogak milliói darálják le a húst a Való csontjairól. A legborzasztóbb, hogy a nő tekintete végig bágyadt nyugalmat sugároz.

A látvány ráébreszt, hogy idekint nem sokat tehetek, de a bent rekedt Elfeledetteket még kihozhatom ha ugyan maradt még valaki odabent, aki túlélte a támadást.

Nem vesztegethetek további értékes másodperceket azzal, hogy Farkast keresem a tömegben, ezért csak vaktában ordítok az ismeretlen arcok sokaságába.

– Dick, szükség van Gertie erejére! – Üvegtáblák robbanása csattan fölöttem. – Ezek lidércek. Fagyasszátok meg alattuk a nedvességet, akkor megdöglenek!

Csak remélni merem, hogy Farkas hallotta."

(Részlet: Az Elfeledettek Városa I. - Hanyatlás, 9. Odaégett Mézeskalács 165. o.)

A felolvasás során ismét rájöttem, hogy nem túl magabiztos a hangom, ha írott szöveget kell szóban interpretálni... pláne, ha a sajátomról van szó! 😁 Azért annak örültem, hogy az első részletnél egy-két poén megtette a hatását, amikor azok, akik még nem olvasták, kicsit... alig hallhatóan... de felkuncogtak 😅

Az esemény végeztével, hogy lezárjuk az estét, azért jutott időm koccintani egyet azokkal, akik végig kitartottak a szeptemberi hűvös idő ellenére. Stílusosan egy New York sörrel zártam az estét, amit nem hamar fogok elfelejteni 😊


Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki eljött! Csodás volt találkozni veletek, remélem, legközelebb még többen leszünk! 😉 Addig is legyetek jók és egészségesek! 💙😊

2020. szeptember 11., péntek

Az ötlettől a megjelenésig 3. - Írós kórságok

Kissé öregesen hangzik a magam harmincöt évével, de mégis ez a poszt a "bezzeg-az-én-időmben"-nél fog indulni 😅 Huszonéves írópalántaként ugyanis két dologgal kellett szembesülnöm, már ami a magyarországi viszonylatokat illeti az íróvá válás és a könyvkiadás területén.

Az első, hogy egyáltalán nem volt független, egyetemen tanulható kreatív írás oktatás (ha jól tudom, a mai napig nincs ilyen önálló szak, de valaki majdcsak kijavít, ha tévedek). Amikor írni kezdtem (úgy tizenegynéhány éve), vagy zseninek tituláltak a kiadók és felhájpoltak egy-egy induló szerzőt, aki persze híján volt bármiféle, konkrétan íráshoz kapcsolódó tanulmánynak, vagy a másik lehetőség az volt, hogy szimplán keresztülnéztek rajta. Vagyis nem volt olyan platform, ahol tanulni lehetett volna az írást, többnyire csak műveltük, mi, akik a megjelenésről álmodoztunk.
Tíz éve csupán maréknyi lehetőség volt bármiféle visszajelzésre azelőtt, hogy az ember kulcsolni kezdett volna a kiadóknál. Én speciel először a www.karcolat.hu oldalon publikálgattam novellákat, kisebb elbeszéléseket, és az ottani közösség segített a kezdeti vadhajtásaim visszanyírásában. (A központozási hibáimat például ők rakták serényen helyre, amiért ezer hála és köszönet nekik 😊)
Ez a közösség persze olyanokból állt, mint én, fejlődni vágyó írópalántákból, akik nem voltak rest segíteni egymásnak. A valódi szakmai segítségtől ugyan távol álltak, de lelkesedésben és jószándékban soha nem szenvedtek hiányt. Abban az időben a karcolat közösségétől rengeteg segítséget kaptam mind írástechnikai, mind nyelvtani és még stilisztikai kérdésekben is.
Azután jött a KMK, és elindított valamit. Elvitathatatlanul úttörőknek számítottak/számítanak a kreatív írás oktatása terén Magyarországon, ugyanakkor mégis csak egy kiadóról van szó, vagyis a humanitárius és független oktatás mellett profitorientált érdekek is vezérlik. És itt most nem a tanfolyamok áráról beszélek, mert bár sokakat hallottam zúgolódni a magasnak ítélt díjak miatt, véleményem szerint teljesen korrekten kalibráltak. Nem. Arról van szó, hogy a KMK nyíltan saját alkotógárda kitermelésébe fogott, ami szerintem zseniális húzás a részükről. Miért ne tehetnék meg, ha ezzel igényes magyar zsánerirodalmat közvetítenek az olvasóközönség felé? Ugyanakkor sem független, sem hivatalos nem lesz az oktatás ezáltal, hanem kifejezetten üzlet. És minden üzlet csak akkor hasznos, ha a befektetett energia megtérül, vagyis jelen esetben, ha a hallgatók a KMK-nál publikálnak.
Szóval amikor kezdtem, más lehetőségem nem igazán volt arra, hogy fejlesszem magam az írás terén, így - bár nem független, de hasznos ismeretszerzés érdekében - jelentkeztem a KMK Alapozó Kurzusára. Azóta a KMK formabontó ötlete nyomán többen rájöttek, mennyien szeretnének megtanulni írni, és sorra indultak különböző kurzusok. Persze ezek még mindig nem az egyetemi oktatás keretén belül folynak, de legalább elindult egy folyamat, aminek hatása mostanra már érezhető. Ezáltal például jóval több lehetősége lett azoknak, akik komolyan gondolják, és nem csak vakon művelni, hanem tanulni is szeretnék az írás folyamatát. A múltból üzenem nektek, akik most a különböző oktatások között vacilláltok, hogy nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok. 😊 (És nincs rossz döntés, ha fejlődni szeretnétek, csak fogjatok bele és tanuljatok!)

A másik dolog, amivel szembesültem, az volt, hogy az írás, bármennyire is próbálják sulykolni, nem egy szakma Magyarországon. Még mindig nem az. Az írásból egyszerűen nem lehet megélni sajnos, erre a misztériumra csupán nagyon kevesen képesek. Én körülbelül öt-hat szerzőről tudok, ők a beavatottak, de egynéhányuk több lábon is áll, és nem csak a jogdíjakból származnak a bevételeik tudomásom szerint.
Szóval, ha főállásban nem végezhető az írás, akkor mégis mikor van ideje az embernek írni? Nos, az én esetemben: nagyjából semmikor 😂 Azaz alvás helyett, kirándulás helyett, kerti- vagy házimunka helyett, szociális élmények helyett... vagyis mindig valami egyéb dolog helyett.
Az írás tehát mindig valaminek a rovására történt, ami persze először frusztrációt, majd bűntudatot is keltett bennem. 2015-ben ismertem meg a jelenlegi feleségemet, akivel csodálatos minden egyes együtt töltött szabad percem 💜😊 De közben leginkább miatta éreztem sokszor rosszul magam, hiszen az alkotó folyamatomhoz az is hozzá tartozik nálam, hogy ő ilyenkor nem szólhat hozzám. Ez eleinte megőrjítette őt, ami azután megőrjített engem, és ezért inkább hetekre, hónapokra félretettem az Elfeledettek Városát.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem a feleségemet okolom, hogy ennyi ideig tartott megírni a regényt. Sőt, végeredményben miatta tartok most ott, hogy a megjelent könyvem körüli sztorikról beszélhetek egyáltalán 😅 Nem. Egyszerűen folyamatosan bűntudatom volt, amiért képtelen voltam olyankor időt szakítani az írásra, amikor az nem a kettőnk idejéből vett el. (Ez egyébként megérne egy külön posztot: hogy mégis mit kell kiállnia egy “író” feleségének/férjének. Amolyan kézikönyv lenne arra, hogyan kezeljük az író-társunkat. Mint egy kisállat-kézikönyv, vagy tudomisén 😂 Nem is merek belegondolni, milyen lett volna, ha még gyermekünk is van! 🙈 Maximális tiszteletem nektek, akik kisgyerekek mellett írásra adtátok a fejeteket! Ti vagytok az én titkos hőseim.)
Na, igen! Bűntudatom volt, amikor írtam... de bűntudatom volt akkor is, amikor nem írtam. Annyira feszített ugyanis a történet, amit el akartam mesélni Nektek, amit meg akartam osztani Veletek, hogy minden olyan szabad percemben, amikor pihenhettem volna, azon jártattam az agyam, miért nem írok? Szóval kvázi konstans bűntudatban éltem öt évig 😅 Nem hangzik valami jól, nem igaz? Üdv a világomban! 😂

A bűntudat persze azt eredményezte, hogy egy csomószor kényszerítettem magam az írásra. Gondolhatjátok, milyen jól ment! Ez az a fajta írás volt, amikor órákon keresztül bámultam az üres Word dokumentumot magam előtt, de produktum... na, az egy betű nem volt. 😋 Gondolom ez többeknek, akik írnak, ismerős, nem igazán újdonság a blokk fogalma.
Az írói blokk esetemben azért is veszélyes volt, mert amúgy sem bíztam soha abban, hogy képes leszek összehozni egy regényt. Novellát bármikor. Na, de regényt? Azt már nem, ugyebár! És a blokknak hála, ez a dolog beigazolódni látszott.
Ekkor volt az első alkalom, hogy félretettem az Elfeledettek Városát. Fél évig nem is írtam semmit. Nem mondom, hogy nem fájt, de így utólag határozottan kijelenthetem, jót tett. Nekem is, és a kéziratnak is.
Nekem azért, mert össze tudtam magam szedni annyira, hogy képes legyek megszervezni az életem, hogy a mindennapi dolgokra és az írásra is jusson elég időm. Azóta egyik hanyagolása miatt sem érzek bűntudatot.🤞 A kéziratnak meg azért tett jót, mert pihent egyet, és könyörtelenül elvégezhettem rajta az első nagyszabású átírást. (Ekkor még csak a fele volt kész, addig amíg Csizmást Rosie és Farkas elviszi a Körbe.)

Szóval, ha nagy a blokk, érdemes átgondolni a szüneteltetést. Nekem az vált be, hogy nem erőltettem az írást. Helyette átgondoltam, mi az oka annak, hogy nem megy. Abban állt a megoldás, hogy megszerveztem az életem, hogy legyen helye benne az olykor órákig tartó alkotó folyamatnak. A lényeg az volt, hogy ne érezzem úgy, hogy sietnem kell az írással. Mert nem kell. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy tökéleteshez közeli állapotba juttassak egy kéziratot, nem szabad rohanni vele.
A kisebb blokkok könnyebben kezelhetők. A feleségem ezeket hívja “írós nyavajgásoknak” 😂 Ezek általában akkor jöttek elő nálam, amikor éreztem, valami nem stimmel a kéziratban. Ilyenkor kiszellőztettem a fejem, vagy megbeszéltem a kényes plotot a feleségemmel (néha elég volt pusztán hangosan elmesélnem, mi a helyzet, és már rá is jöttem, mi a gond), vagy belehelyezkedtem a kényes jelenetben szereplő másik, mellékes karakter nézőpontjába.
Változatos eszközökkel próbáltam túllendülni ezeken a kisebb blokkokon, igazából ezért nincs is igazán bevált receptem rájuk. A lényeg mindig az volt, hogy ne hagyjam elhatalmasodni a tehetetlenséget. Mindig írtam egy kicsit, de nem erőltettem, ha nem ment. Ugyanakkor soha nem hagytam abba. Haladtam előre, közben meg folyamatosan átdolgoztam az írói “mikro-blokkok” miatt sántikáló részeket.
Nehezen ment. Az is igaz mondjuk, hogy senki nem mondta, hogy könnyű lesz. 😅 Rengeteget dolgoztam, és egy időben minden leírt sort átírtam kábé négyszer, mielőtt végleges formát kapott. Gyakran éreztem úgy, hogy a mondat nem passzol a cselekmény hangulatához, vagy egyszerűen nem volt elég megfelelő egy szó. Mert hogy egyetlen szó is fontos. Íróként nem elégedhetünk meg egy éppen megfelelővel, ha van egy tökéletes is. 😉

Végül a kisebb nagyobb szünetek átvészelésével; hat kisebb koncepcionális átírással; két nagyobb, szerkezeti átdolgozással; egy áttisztázással és ezernégyszázhetvenöt nappal később 2018-ban végeztem az Elfeledettek Városa kéziratával.
Legközelebb elmesélem, hogyan vezetett az út a kiadásig. Addig is legyetek jók és nagyon vidámak! 💙😊

Folyt. köv.

2020. augusztus 18., kedd

Az ötlettől a megjelenésig 2. - A kezdeti lendület

Ahogy megszületett az Elfeledettek Városa alapötlete, szinte rögtön nekiálltam a megvalósításnak. Szerettem volna minél előbb, minél kézzelfoghatóbb eredményét látni a felskiccelt történetnek.

Azt mondják, az írást csak elkezdeni nehéz. Na, hát nálam abszolút igaz ez a dolog 😃 Van, hogy hetekig gondolkodom egy-egy első mondaton, vagy nyitójeleneten. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy már rögtön az elején adjon a szöveg egyfajta hangulatot, hiszen én is ezt szeretem, ha könyvet olvasok. Engem az alaphangulat az, ami behúz.

Ami azonban máskor olyan nyögve nyelősen indult, az az Elfeledettek Városa esetében úgy hasított keresztül rajtam, akár forró kés a vajon. Mintha nem is én vetettem volna papírra a szavakat, hanem egy kozmikus erő kapcsolódott volna az agyamhoz és irányította volna az ujjaimat a billentyűzeten. Furcsa érzés volt, mert hirtelen könnyeddé vált az írásnak az a része, ami addig döcögősen ment. Mire észbe kaptam, már kész is lett három fejezetnyi nyers szöveg. 😅

Azt tudni kell rólam, hogy rettentően idegesít, ha valaki az első draftomba beleolvas. Egyszerűen nem szeretem, mert mindent kábé nyolcvanszor átírok, mire végleges formában kiadom a kezem közül, addig meg jobb, ha senki nem látja, mert úgyis minek, és különben sem kell, hogy a bénázásaimat olvassa bárki 🙈😅 Az Elfeledettek Városával ugyanakkor kivételt tettem, és elküldtem egy-két embernek az első fejezetből pár oldalt. Egészen pontosan addig a pontig, ahol Csizmás és Gertie jelenete befejeződik. Kíváncsi voltam, mit szólnak hozzá ismeretlenek.

A dolog végül egészen jól sikerült, noha sokat tétováztam, vajon megéri-e. Ismerve akkori önmagam, ha negatív visszajelzést kapok, az Elfeledettek Városa soha nem jelent volna meg. Betettem volna a fiókba, és Isten tudja, talán soha elő sem veszem. De nem így lett! 😅 Pozitív benyomásokról kaptam visszajelzéseket már az elején, és be is gyűjtöttem pár olvasót, akik várták a regényt (azt hiszem, eljött az idő, hogy bocsánatot kérjek tőletek, hogy ilyen sokáig tartott 😁).

A bétáztatást (elő olvasatást?) körülbelül azóta tartom fontosnak, hiszen nem feltétlenül kell "nyelvtannáci" ismerős ahhoz, hogy egy olvasói visszajelzést kapjak. A szakmai részt meg lehet hagyni azoknak, akik azt szeretik, vagy valóban értenek is hozzá. A jó az volt, hogy az Elfeledettek Városa esetében igazából mind a kettőből kaptam egy kicsit, de mivel a kézirat első draftjáról volt szó, nyilván az olvasói élményre koncentráltam, az érdekelt akkor leginkább. Az, hogy jól kaptam el a hangot, vagy sem, miután egy noir stílusú urban fantasy-t szerettem volna megírni, és nem egy klasszikus krimit. Azt mondták, jó lett. Én meg elhittem. 😅

Azóta sűrűn bétáztatok, szinte minden írásomat olvassa valaki, de csak akkor, amikor elkészültem vele teljesen. Ez egy nagyon fontos momentuma az alkotói folyamatomnak, mert a független olvasók rengeteg olyan hibát is kiszűrnek, amik a szöveg közelsége okán nem is tűnnének fel nekem elsőre. Innen is köszönöm nektek, előolvasóimnak a sok segítséget és észrevételt, amit az Elfeledettek Városával kapcsolatban kaptam. 😊

Szóval a kezdő lendületet megkaptam, már csak meg kellett írni a regényt. Rettentően egyszerűnek hangzik, de még sem volt az. Legközelebb elmesélem, miért is volt nehéz időt szakítani az írásra, és talán néhány jó tanáccsal is szolgálhatok az írói blokk visszaverésére. 😉

Folyt. köv.

2020. augusztus 12., szerda

Az ötlettől a megjelenésig 1. - A szikra

Amióta kiderült, hogy meg fog jelenni az első regényem, foglalkoztat a gondolat, meg kéne írni, mennyi minden történt velem és a kézirattal azóta, hogy 2014 év végén kipattant a fejemből az Elfeledettek Városa története. (És 2014 volt, nem pedig 2012 ahogy mindenkinek emlegettem, mert most pontosan utánanéztem. Rég volt, na! 😅) Minden apró mozzanatot persze ennyi idő távlatából nehéz visszahozni, de sok minden élénken él bennem a mai napig. Végül csak összeszedegettem mindent, ami hajtott előre vagy éppenséggel hátráltatott az évek során, hogy meg tudjam válaszolni magamnak a nagy kérdést: mégis mi a fene tartott eddig? 😅

Kezdjük az elején. 2014/2015-ben részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó egyik online kurzusán, ami akkor még Alapozó kurzus néven futott (most, ha jól emlékszem, már Szövegboncnok kurzus a neve). Abból a nem titkolt szándékból jelentkeztem a képzésre, hogy a novellista szerepkörből kilépve végre megkapjam a kezdő lökést egy regény megírásához. Végülis jól sikerült a dolog.

Tudtam, hogy regényt írni teljesen más lesz, mint novellákat vagy pár oldalas elbeszéléseket. Egy regényben fenn kell tartani az érdeklődést végig, és egy kicsit féltem attól, hogy erre majd képtelen leszek. Kezdetben a legnagyobb visszatartó erő tehát az volt számomra, hogy nem bíztam eléggé magamban ahhoz, hogy egyáltalán belefogjak egy regény megírásába.

A kurzus jó lehetőségnek tűnt, hogy a tanulás mellett kapjak némi impulzust azoktól, akik hasonló cipőben járnak, és első regényük megírása előtt toporognak. A tanfolyamtól végül sokkal többet kaptam, mint elsőre reméltem: egy első, önálló regényt, és olyan író barátokat, mint Fejes Szonja vagy Greff Magdi, a Húzós Szerelem szerzője.

A kurzus rendszere abból állt, hogy hetente kaptunk elsajátítandó elméleti tananyagot, majd gyakorlati feladatok során kellett alkalmaznunk a megszerzett tudást. A tanfolyamot akkor még Varga Bea, a Könyvmolyképző Kiadó vezető szerkesztője tartotta oktatóként. Emlékszem, a képzés idejébe akkor beleesett a Karácsony és a Szilveszter is, ezért volt két hét szünetünk. Hogy ne maradjunk tétlenek, az ünnepi időszakra kaptunk egy házi feladatot Beától. Annyi volt a dolgunk, hogy ébredés után maximum egy oldalnyi terjedelemben írjuk le az aznapi első gondolatainkat. (Ez egyébként egy létező kreatív írás gyakorlat, és gyakran alkalmazzák a self coaching területén. A lényeg, hogy maga a gondolatok lejegyzése felszínre hoz rejtett dolgokat, segít feloldani problémákat és átlendít akadályokon, nehézségeken. Érdemes kipróbálni 😉)

Bea ugyan konkrét instrukciót nem adott a fentieken kívül, mégis egy-két nap után valahogy felszínre törtek belőlem nagyon bensőséges gondolatok, amiket azóta is őrzök valahol a gépemen. Ezek a sorok tele voltak frusztrációval és bizonytalansággal, már ami az írást és az írással kapcsolatos akkori válságomat illette. Tanulságos volt megélni, mennyi minden rejtőzött bennem a felszín alatt, és még most is elképesztő visszaolvasni, miket éreztem, gondoltam akkor.

Azután a két nappal Karácsonyt követő reggelen furcsa érzéssel keltem. Gyorsan leültem a gép elé, és írni kezdtem. Szinte automatikusan jöttek a szavak, karakterek formálódtak a Word dokumentumban, helyszínek teremtődtek meg, és mindeközben lassan kibontakozott körülöttük egy akkor még elnagyolt történet.

Miután végeztem, szó szerint lángolt a fejem. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, addig nyomasztó tehertől szabadultam volna meg, és egyszerre tudtam, itt a regény, amit meg kell írnom. Voltak persze ötleteim korábban, de egyik sem volt annyira kiforrott, olyan aprólékos, mint az, amit akkor reggel felskicceltem néhány oldalban.

Szóval valahogy így született az Elfeledettek Városa alapötlete, egy egyszerűnek induló reggel szinte tudattalan alkotási folyamatával. 2014/2015 Szilveszter másnapján pedig megszületett az első mondat is. Az a mondat, amit most olvashattok a könyvben... Na jó, a szerkesztés során kicsit módosult, de nem nagyon 😄

Folyt. köv.

2020. augusztus 6., csütörtök

Elmormolt gondolat(ébresztő)

Noha nem ezzel a témával akartam visszatérni a blogomhoz, úgy érzem, a mai napon történteket és az azzal kapcsolatos gondolataimat muszáj kiírnom magamból. Annyira kevésszer fordul elő velem olyan helyzet, mint amibe pár órája akaratlanul belecsöppentem, hogy még mostanra sem sikerült teljesen megértenem, miért történt az, ami, pedig már volt időm átgondolni, “megrágni” az egészet.

Hogy miről van szó? Megpróbálom röviden összefoglalni és olyan formába önteni a dolgot, hogy az érintett ne legyen felismerhető, noha néhány momentumot nem hagyhatok el, így félő, lesz olyan, aki rájön kiről is van szó.

Szóval ez történt ma:
Ebédkor pörgetni kezdtem a facebook-on az üzenő falamon lévő posztokat. Általában ezzel szoktam elütni azt a pár percet, ami megadatik a kávé és a délutáni hajtás előtt. Nem titok, hogy rengeteg írói oldalt, írástechnikával foglalkozó cikket és rajongói oldalt dob fel nekem a face... vajon miért? Nem is értem 😅
Az egyik posztban egy zártkörű(!) rajongói csoportban felmerült a következő téma: egy külföldi szerző művének két különböző, magyar fordításával kapcsolatban jegyezte meg valaki, hogy a frissebb kiadás esetében miért volt szükség spoileres fülszöveget elhelyezni a borítón. Erre természetesen jöttek a kommentek, és egy csoport tag mellett én is kifejezésre juttattam negatív véleményemet, miszerint nem lepődtem meg a suta és indokolatlanul spoileres fülszövegen, miután a második fordítás sem túl jó az elsőhöz képest. (Persze mindezt bizalmas stílusban, ahogyan azt tenném minden privát(!) jellegű csoportban, ahol nyíltabban fogalmazok, miután csak a szűk, érintett kör láthatja azt.) Gondoltam én, nem lesz ebből baj, de persze tévedni emberi dolog. (Általában, amikor naívan bízok valamiben, nyílván kell egy pofon, hogy észhez térjek. 😂)
Szóval lényeg a lényeg, megjelent az “ügyeletes troll”... vagyis elsőre még ezt hittem, hiszen (nevezzük csak X-nek) annyira gőgös és agresszív stílusban válaszolt kommentelő társamnak és nekem, hogy nem igazán tudtam mire vélni ezt a “lehengerlő” stílust. Aztán fellebbent előttem a homály és kiderült, hogy X fordította az adott művet... mind a kétszer. Így persze érthető lett volna X reakciója, ha mondjuk lenne valami értelme... de persze nincs. Egy zártkörű csoportban elhangzott kritika kiverte a biztosítékot X-nél. De úgy kiverte, hogy személyeskedésig vitte a dolgot, váltig állítva, hogy ő a fordítók tévedhetetlen miatyánkja, és ha félrefordítás is van a szövegben az nem az ő, hanem a lektor hibája 😒 Én meg továbbra is csak annyit állítottam, hogy az eredeti fordítása ezerszer jobb mint az új. X meg szapul, hogy ki vagyok én, hogy ki merem fejezni a véleményem egy (továbbra is!) privát csoportban. Hát ja, gusztustalan vagyok, tudom 😂
A vége az lett, hogy fél óra gondolkozás után nagy nehezen, de írtam a csoport adminjának. Elnézést kértem tőle a parázsvita kialakulásában való aktív részvételemért, majd nemes egyszerűséggel kiléptem a számomra addig kedves és jópofa csoportból. Hogy miért kértem elnézést, azt mondjuk, így utólag nem igazán tudom 😅 Hiszen csak a véleményemet fejeztem ki egy olyan közösségben, ahol a posztok nem nyilvánosak, így pusztán egy szűk körben vált az ismertté. A kilépésemet a csoportból már annál inkább meg tudom indokolni, és egyre erősebb bennem a dolog, hogy jól tettem. Nem akarok és nem is fogok tagja lenni ugyanis olyan csoportosulásnak, ahol csupán egyféle nézőpont lehetséges, és durván nekitámadnak valakinek, aki esetleg nem azon a véleményen van, mint a többség. Ez meg ennyi! Voltak ugyanis ügyeletes szóvivők, akik váltig állították, hogy a két fordítás csupán a külföldi szerző kiegészítései miatt különbözik, és hogy én nem is olvastam mind a kettőt. Nos valóban nem... és az első mondat sem különbözik a két fordításban... és én vagyok a hülye, tudom 😅 Ez persze részletkérdés.
A legnagyobb fájdalmam a történetben mégis az, hogy annyira ledöbbentem a stílustól, ami miatt elsőre nem is gondoltam volna, hogy a konkrét fordítóval, X-el, van dolgom, azután meg annyira felfordult a gyomrom a sértett fröcsögésétől, hogy végül nem volt kedvem elmondani neki, mennyire meghatározó és hátborzongatóan csodálatos élmény volt számomra az első fordítása a regénynek. Meg úgy általában, mennyire imádom X fordításait. Ez úgy végül elmaradt, ahogy én sem maradtam a csoport tagja. Tudom, nem nagy veszteség, ahogy X azt sűrűn kifejezésre is juttatta, mondván mekkora egy senki vagyok. Erre most már azt mondom, hála Istennek! Mert ha ilyen leszek, ha valaki lesz belőlem egyszer, akkor inkább sose legyen belőlem valaki. Na, ezt jól megmondtam! 😂

Szóval jöjjenek a keresetlen gondolataim az eset kapcsán:
1. Vajon mennyire egészséges egy szerzőnek (vegyük X-et is szerzőnek) nyomon követnie minden egyes kommentet/véleményt/kritikát/beszélgetést a művével kapcsolatban? Illetve ha nyomon is követi, mennyire kell belefolynia, beleállnia minden olyan helyzetbe, ami neki nem tetszik?
Az első kérdés kapcsán arra jutottam, hogy nyilván nem baj, ha az ember követi a műve útját, hiszen jó dolog, ha látja, mennyi örömöt volt képes vinni mások életébe. Ugyanakkor óhatatlanul lesznek olyanok, akiknek nem igazán fog tetszeni az adott mű, hiába görcsölt rajta a szerző álmatlan éjszakákon át hónapokon keresztül tökéletesítve minden mozzanatát. Arra jutottam (főleg most, az első regényem megjelenése kapcsán), hogy onnantól, hogy egy regény kikerül a piacra, mindenki kritikussá válik, aki olvassa. Mindenkinek lesz véleménye róla, és az bizony nem mindig és minden áron lesz pozitív. Hogy bele kell e állnia, meg kell e védenie a szerzőnek a művét? Nem tudok általános választ adni erre a kérdésre, de az én válaszom az, hogy határozottan nem. Egy regény... bocsánat, A regényEM nem szorul védelemre, mert nem a magatehetetlen csecsemőm. Meg tudja védeni magát, hadd vitatkozzanak csak a kritikusaim! Elvégre miért kellene karddal megvívnom egy harcot valamiért, amit szeretetből követtem el 😊 Furcsa érzés ezt így leírni, de sokkal jobban érzem magam tőle. Bárcsak X-nek is elmondhattam volna ugyanezt... bárcsak meg akarta volna hallani.
2. A következő kérdés, ami felmerült bennem, kicsit hasonló az elsőhöz: ott kell e lennie egy szerzőnek mindenhol, ahol a művét megemlítik? Ez a dolog egyszerre merült fel bennem X kapcsán, és saját magammal kapcsolatban is.
Az X-el megesetteket képernyő fotók segítségével megosztottam a barátaimmal (hárman vannak) alkotott messenger csoportban (szigorúan privát környezetben), mert kíváncsi voltam a véleményükre. Volt közük is a témához, mert a külföldi szerző művei és X fordításai is népszerűek a körünkben. Egyikük jelezte, hogy X-nek nem ez az első sértődött kirohanása, amin ugyancsak meglepődtem. Elkezdtem kutatni a neten, és nyilván találtam X fordításaival kapcsolatos negatív véleményt, de nem ez volt számomra az érdekes, hiszen minden negatív véleményre találtam legalább húsz pozitívat. Nem. Ami igazán elgondolkodásra késztetett, az az volt, hogy X rendre megjelent a negatív vélemények alatt, és dúlt fúlt, akár egy durcás óvodás. Magamban végül arra jutottam, hogy két oka lehet igazán az effajta viselkedésnek. Az egyik magán jellegű, tudni illik egy bizonyos kor fölött sokkal nehezebb lehet ezeket a negatív impulzusokat kezelni, feloldani. A másik meghatározó tényező inkább szakmai, vagyis ha valaki elér egy bizonyos szintet, akkor nehezebb lehet elfogadni, hogy nem minden munkája a tökéletesség csimborasszója. (Erről mondjuk az eléggé sajátos véleményem az, hogy akiben nincs meg az egyre jobbá válás szándéka, az maximum jó iparos lehet, de semmi több.)
Magammal kapcsolatban pedig rá kellett jönnöm a rettenetes felismerésre: ugyanazt csinálom, mint X. No, nem azt, hogy nekiugrok fűnek fának, aki rosszat mond a regényemről. Nem! De a molyon folyamatosan sasolom az olvasásokat, véleményeket, kommenteket. Rögeszmésen keresem az említéseket, és a viselkedésem már-már beteges a feleségem szerint, bár ezt így soha nem mondta ki nyíltan 😅 Minden esetre arra jutottam, hogy soha nem ugranék neki egy negatív kommentnek (mert bizonyosan lesz ilyen, ez elkerülhetetlen). Azontúl, hogy szerintem visszatetsző, az ember soha nem tudhatja, az olvasót/kritikust milyen pillanatban találta meg a regényem, illetve valóban azt kapta e tőle, amit várt, esetleg utálta minden sorát. Ezek közül ugyanis bármelyik rendben van, és még kismillió oka lehet ezeken kívül is a “nem tetszésnek”, ami szintén oké. Sokan vagyunk sokfélék, így megeshet, hogy nem sikerül mindenkivel kapcsolatot létesítenem a szavaimon keresztül sajnos 😞 (Üzenem nektek, hogy soha nem adom fel a próbálkozást, ne féljetek! 😉)
3. Az örök kérdés, mindennek eredője: hogyan fogadjunk negatív kritikát?
Nos, semmiképpen sem tartom követendőnek X példáját. Viszont azt sem tudom igazán, milyen magatartás lenne a megfelelő. Sokat olvastam erről a neten (külföldi oldalakon is), de általában semmitmondó közhelyekbe fulladtak az adott tanácsok. Hát, köszi! 😂  Egy biztos, a negatív kritikától tuti padlót fogok fogni... ez szerintem normális. Baromi szarul leszek, és fel kell dolgoznom valahogy, hiszen valahol én is művész lélekkel bírok, mégha nem is mindig látszik.
Ahogy azonban most látom, biztos meg fogom köszönni a negatív véleményt is, mert ez vagyok én. Összeszorított fogakkal, de meg fogom köszönni 😅 Utána padló. Majd felállok, és megnézem, mi az, ami érdemes arra, hogy megfogadjam belőle. Magamat ismerve, ezután szételemzem a kritikát. Azután a végén levonom magamnak a következtetéseket, és folytatom az írást.
Most még így látom, de persze még nagyon az elején vagyok az útnak, az értékelések zöme még csak ezután jön. Szóval, ha meg lesz a receptem, akkor majd megosztom veletek azt is 😊

Konklúzió:
Azt hiszem, nem véletlenül történt ez a mai eset. Kellett ez a poszt is ahhoz, hogy le tudjam zárni a dolgot, és sikerült a gondolataimat is összerakni a téma körül forgó, bennem megfogalmazódott kérdések kapcsán.
Tudom, ez kicsit hosszúra sikerült. Köszönöm, hogy végig kitartottál! 💙😊