Az ötlettől a megjelenésig 2. - A kezdeti lendület

Ahogy megszületett az Elfeledettek Városa alapötlete, szinte rögtön nekiálltam a megvalósításnak. Szerettem volna minél előbb, minél kézzelfoghatóbb eredményét látni a felskiccelt történetnek.

Azt mondják, az írást csak elkezdeni nehéz. Na, hát nálam abszolút igaz ez a dolog 😃 Van, hogy hetekig gondolkodom egy-egy első mondaton, vagy nyitójeleneten. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy már rögtön az elején adjon a szöveg egyfajta hangulatot, hiszen én is ezt szeretem, ha könyvet olvasok. Engem az alaphangulat az, ami behúz.

Ami azonban máskor olyan nyögve nyelősen indult, az az Elfeledettek Városa esetében úgy hasított keresztül rajtam, akár forró kés a vajon. Mintha nem is én vetettem volna papírra a szavakat, hanem egy kozmikus erő kapcsolódott volna az agyamhoz és irányította volna az ujjaimat a billentyűzeten. Furcsa érzés volt, mert hirtelen könnyeddé vált az írásnak az a része, ami addig döcögősen ment. Mire észbe kaptam, már kész is lett három fejezetnyi nyers szöveg. 😅

Azt tudni kell rólam, hogy rettentően idegesít, ha valaki az első draftomba beleolvas. Egyszerűen nem szeretem, mert mindent kábé nyolcvanszor átírok, mire végleges formában kiadom a kezem közül, addig meg jobb, ha senki nem látja, mert úgyis minek, és különben sem kell, hogy a bénázásaimat olvassa bárki 🙈😅 Az Elfeledettek Városával ugyanakkor kivételt tettem, és elküldtem egy-két embernek az első fejezetből pár oldalt. Egészen pontosan addig a pontig, ahol Csizmás és Gertie jelenete befejeződik. Kíváncsi voltam, mit szólnak hozzá ismeretlenek.

A dolog végül egészen jól sikerült, noha sokat tétováztam, vajon megéri-e. Ismerve akkori önmagam, ha negatív visszajelzést kapok, az Elfeledettek Városa soha nem jelent volna meg. Betettem volna a fiókba, és Isten tudja, talán soha elő sem veszem. De nem így lett! 😅 Pozitív benyomásokról kaptam visszajelzéseket már az elején, és be is gyűjtöttem pár olvasót, akik várták a regényt (azt hiszem, eljött az idő, hogy bocsánatot kérjek tőletek, hogy ilyen sokáig tartott 😁).

A bétáztatást (elő olvasatást?) körülbelül azóta tartom fontosnak, hiszen nem feltétlenül kell "nyelvtannáci" ismerős ahhoz, hogy egy olvasói visszajelzést kapjak. A szakmai részt meg lehet hagyni azoknak, akik azt szeretik, vagy valóban értenek is hozzá. A jó az volt, hogy az Elfeledettek Városa esetében igazából mind a kettőből kaptam egy kicsit, de mivel a kézirat első draftjáról volt szó, nyilván az olvasói élményre koncentráltam, az érdekelt akkor leginkább. Az, hogy jól kaptam el a hangot, vagy sem, miután egy noir stílusú urban fantasy-t szerettem volna megírni, és nem egy klasszikus krimit. Azt mondták, jó lett. Én meg elhittem. 😅

Azóta sűrűn bétáztatok, szinte minden írásomat olvassa valaki, de csak akkor, amikor elkészültem vele teljesen. Ez egy nagyon fontos momentuma az alkotói folyamatomnak, mert a független olvasók rengeteg olyan hibát is kiszűrnek, amik a szöveg közelsége okán nem is tűnnének fel nekem elsőre. Innen is köszönöm nektek, előolvasóimnak a sok segítséget és észrevételt, amit az Elfeledettek Városával kapcsolatban kaptam. 😊

Szóval a kezdő lendületet megkaptam, már csak meg kellett írni a regényt. Rettentően egyszerűnek hangzik, de még sem volt az. Legközelebb elmesélem, miért is volt nehéz időt szakítani az írásra, és talán néhány jó tanáccsal is szolgálhatok az írói blokk visszaverésére. 😉

Folyt. köv.

Az ötlettől a megjelenésig 1. - A szikra

Amióta kiderült, hogy meg fog jelenni az első regényem, foglalkoztat a gondolat, meg kéne írni, mennyi minden történt velem és a kézirattal azóta, hogy 2014 év végén kipattant a fejemből az Elfeledettek Városa története. (És 2014 volt, nem pedig 2012 ahogy mindenkinek emlegettem, mert most pontosan utánanéztem. Rég volt, na! 😅) Minden apró mozzanatot persze ennyi idő távlatából nehéz visszahozni, de sok minden élénken él bennem a mai napig. Végül csak összeszedegettem mindent, ami hajtott előre vagy éppenséggel hátráltatott az évek során, hogy meg tudjam válaszolni magamnak a nagy kérdést: mégis mi a fene tartott eddig? 😅

Kezdjük az elején. 2014/2015-ben részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó egyik online kurzusán, ami akkor még Alapozó kurzus néven futott (most, ha jól emlékszem, már Szövegboncnok kurzus a neve). Abból a nem titkolt szándékból jelentkeztem a képzésre, hogy a novellista szerepkörből kilépve végre megkapjam a kezdő lökést egy regény megírásához. Végülis jól sikerült a dolog.

Tudtam, hogy regényt írni teljesen más lesz, mint novellákat vagy pár oldalas elbeszéléseket. Egy regényben fenn kell tartani az érdeklődést végig, és egy kicsit féltem attól, hogy erre majd képtelen leszek. Kezdetben a legnagyobb visszatartó erő tehát az volt számomra, hogy nem bíztam eléggé magamban ahhoz, hogy egyáltalán belefogjak egy regény megírásába.

A kurzus jó lehetőségnek tűnt, hogy a tanulás mellett kapjak némi impulzust azoktól, akik hasonló cipőben járnak, és első regényük megírása előtt toporognak. A tanfolyamtól végül sokkal többet kaptam, mint elsőre reméltem: egy első, önálló regényt, és olyan író barátokat, mint Fejes Szonja vagy Greff Magdi, a Húzós Szerelem szerzője.

A kurzus rendszere abból állt, hogy hetente kaptunk elsajátítandó elméleti tananyagot, majd gyakorlati feladatok során kellett alkalmaznunk a megszerzett tudást. A tanfolyamot akkor még Varga Bea, a Könyvmolyképző Kiadó vezető szerkesztője tartotta oktatóként. Emlékszem, a képzés idejébe akkor beleesett a Karácsony és a Szilveszter is, ezért volt két hét szünetünk. Hogy ne maradjunk tétlenek, az ünnepi időszakra kaptunk egy házi feladatot Beától. Annyi volt a dolgunk, hogy ébredés után maximum egy oldalnyi terjedelemben írjuk le az aznapi első gondolatainkat. (Ez egyébként egy létező kreatív írás gyakorlat, és gyakran alkalmazzák a self coaching területén. A lényeg, hogy maga a gondolatok lejegyzése felszínre hoz rejtett dolgokat, segít feloldani problémákat és átlendít akadályokon, nehézségeken. Érdemes kipróbálni 😉)

Bea ugyan konkrét instrukciót nem adott a fentieken kívül, mégis egy-két nap után valahogy felszínre törtek belőlem nagyon bensőséges gondolatok, amiket azóta is őrzök valahol a gépemen. Ezek a sorok tele voltak frusztrációval és bizonytalansággal, már ami az írást és az írással kapcsolatos akkori válságomat illette. Tanulságos volt megélni, mennyi minden rejtőzött bennem a felszín alatt, és még most is elképesztő visszaolvasni, miket éreztem, gondoltam akkor.

Azután a két nappal Karácsonyt követő reggelen furcsa érzéssel keltem. Gyorsan leültem a gép elé, és írni kezdtem. Szinte automatikusan jöttek a szavak, karakterek formálódtak a Word dokumentumban, helyszínek teremtődtek meg, és mindeközben lassan kibontakozott körülöttük egy akkor még elnagyolt történet.

Miután végeztem, szó szerint lángolt a fejem. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas, addig nyomasztó tehertől szabadultam volna meg, és egyszerre tudtam, itt a regény, amit meg kell írnom. Voltak persze ötleteim korábban, de egyik sem volt annyira kiforrott, olyan aprólékos, mint az, amit akkor reggel felskicceltem néhány oldalban.

Szóval valahogy így született az Elfeledettek Városa alapötlete, egy egyszerűnek induló reggel szinte tudattalan alkotási folyamatával. 2014/2015 Szilveszter másnapján pedig megszületett az első mondat is. Az a mondat, amit most olvashattok a könyvben... Na jó, a szerkesztés során kicsit módosult, de nem nagyon 😄

Folyt. köv.

Elmormolt gondolat(ébresztő)

Noha nem ezzel a témával akartam visszatérni a blogomhoz, úgy érzem, a mai napon történteket és az azzal kapcsolatos gondolataimat muszáj kiírnom magamból. Annyira kevésszer fordul elő velem olyan helyzet, mint amibe pár órája akaratlanul belecsöppentem, hogy még mostanra sem sikerült teljesen megértenem, miért történt az, ami, pedig már volt időm átgondolni, “megrágni” az egészet.

Hogy miről van szó? Megpróbálom röviden összefoglalni és olyan formába önteni a dolgot, hogy az érintett ne legyen felismerhető, noha néhány momentumot nem hagyhatok el, így félő, lesz olyan, aki rájön kiről is van szó.

Szóval ez történt ma:

Ebédkor pörgetni kezdtem a facebook-on az üzenő falamon lévő posztokat. Általában ezzel szoktam elütni azt a pár percet, ami megadatik a kávé és a délutáni hajtás előtt. Nem titok, hogy rengeteg írói oldalt, írástechnikával foglalkozó cikket és rajongói oldalt dob fel nekem a face... vajon miért? Nem is értem 😅

Az egyik posztban egy zártkörű(!) rajongói csoportban felmerült a következő téma: egy külföldi szerző művének két különböző, magyar fordításával kapcsolatban jegyezte meg valaki, hogy a frissebb kiadás esetében miért volt szükség spoileres fülszöveget elhelyezni a borítón. Erre természetesen jöttek a kommentek, és egy csoport tag mellett én is kifejezésre juttattam negatív véleményemet, miszerint nem lepődtem meg a suta és indokolatlanul spoileres fülszövegen, miután a második fordítás sem túl jó az elsőhöz képest. (Persze mindezt bizalmas stílusban, ahogyan azt tenném minden privát(!) jellegű csoportban, ahol nyíltabban fogalmazok, miután csak a szűk, érintett kör láthatja azt.) Gondoltam én, nem lesz ebből baj, de persze tévedni emberi dolog. (Általában, amikor naívan bízok valamiben, nyílván kell egy pofon, hogy észhez térjek. 😂)

Szóval lényeg a lényeg, megjelent az “ügyeletes troll”... vagyis elsőre még ezt hittem, hiszen (nevezzük csak X-nek) annyira gőgös és agresszív stílusban válaszolt kommentelő társamnak és nekem, hogy nem igazán tudtam mire vélni ezt a “lehengerlő” stílust. Aztán fellebbent előttem a homály és kiderült, hogy X fordította az adott művet... mind a kétszer. Így persze érthető lett volna X reakciója, ha mondjuk lenne valami értelme... de persze nincs. Egy zártkörű csoportban elhangzott kritika kiverte a biztosítékot X-nél. De úgy kiverte, hogy személyeskedésig vitte a dolgot, váltig állítva, hogy ő a fordítók tévedhetetlen miatyánkja, és ha félrefordítás is van a szövegben az nem az ő, hanem a lektor hibája 😒 Én meg továbbra is csak annyit állítottam, hogy az eredeti fordítása ezerszer jobb mint az új. X meg szapul, hogy ki vagyok én, hogy ki merem fejezni a véleményem egy (továbbra is!) privát csoportban. Hát ja, gusztustalan vagyok, tudom 😂

A vége az lett, hogy fél óra gondolkozás után nagy nehezen, de írtam a csoport adminjának. Elnézést kértem tőle a parázsvita kialakulásában való aktív részvételemért, majd nemes egyszerűséggel kiléptem a számomra addig kedves és jópofa csoportból. Hogy miért kértem elnézést, azt mondjuk, így utólag nem igazán tudom 😅 Hiszen csak a véleményemet fejeztem ki egy olyan közösségben, ahol a posztok nem nyilvánosak, így pusztán egy szűk körben vált az ismertté. A kilépésemet a csoportból már annál inkább meg tudom indokolni, és egyre erősebb bennem a dolog, hogy jól tettem. Nem akarok és nem is fogok tagja lenni ugyanis olyan csoportosulásnak, ahol csupán egyféle nézőpont lehetséges, és durván nekitámadnak valakinek, aki esetleg nem azon a véleményen van, mint a többség. Ez meg ennyi! Voltak ugyanis ügyeletes szóvivők, akik váltig állították, hogy a két fordítás csupán a külföldi szerző kiegészítései miatt különbözik, és hogy én nem is olvastam mind a kettőt. Nos valóban nem... és az első mondat sem különbözik a két fordításban... és én vagyok a hülye, tudom 😅 Ez persze részletkérdés.

A legnagyobb fájdalmam a történetben mégis az, hogy annyira ledöbbentem a stílustól, ami miatt elsőre nem is gondoltam volna, hogy a konkrét fordítóval, X-el, van dolgom, azután meg annyira felfordult a gyomrom a sértett fröcsögésétől, hogy végül nem volt kedvem elmondani neki, mennyire meghatározó és hátborzongatóan csodálatos élmény volt számomra az első fordítása a regénynek. Meg úgy általában, mennyire imádom X fordításait. Ez úgy végül elmaradt, ahogy én sem maradtam a csoport tagja. Tudom, nem nagy veszteség, ahogy X azt sűrűn kifejezésre is juttatta, mondván mekkora egy senki vagyok. Erre most már azt mondom, hála Istennek! Mert ha ilyen leszek, ha valaki lesz belőlem egyszer, akkor inkább sose legyen belőlem valaki. Na, ezt jól megmondtam! 😂

Szóval jöjjenek a keresetlen gondolataim az eset kapcsán:

1. Vajon mennyire egészséges egy szerzőnek (vegyük X-et is szerzőnek) nyomon követnie minden egyes kommentet/véleményt/kritikát/beszélgetést a művével kapcsolatban? Illetve ha nyomon is követi, mennyire kell belefolynia, beleállnia minden olyan helyzetbe, ami neki nem tetszik?

Az első kérdés kapcsán arra jutottam, hogy nyilván nem baj, ha az ember követi a műve útját, hiszen jó dolog, ha látja, mennyi örömöt volt képes vinni mások életébe. Ugyanakkor óhatatlanul lesznek olyanok, akiknek nem igazán fog tetszeni az adott mű, hiába görcsölt rajta a szerző álmatlan éjszakákon át hónapokon keresztül tökéletesítve minden mozzanatát. Arra jutottam (főleg most, az első regényem megjelenése kapcsán), hogy onnantól, hogy egy regény kikerül a piacra, mindenki kritikussá válik, aki olvassa. Mindenkinek lesz véleménye róla, és az bizony nem mindig és minden áron lesz pozitív. Hogy bele kell e állnia, meg kell e védenie a szerzőnek a művét? Nem tudok általános választ adni erre a kérdésre, de az én válaszom az, hogy határozottan nem. Egy regény... bocsánat, A regényEM nem szorul védelemre, mert nem a magatehetetlen csecsemőm. Meg tudja védeni magát, hadd vitatkozzanak csak a kritikusaim! Elvégre miért kellene karddal megvívnom egy harcot valamiért, amit szeretetből követtem el 😊 Furcsa érzés ezt így leírni, de sokkal jobban érzem magam tőle. Bárcsak X-nek is elmondhattam volna ugyanezt... bárcsak meg akarta volna hallani.

2. A következő kérdés, ami felmerült bennem, kicsit hasonló az elsőhöz: ott kell e lennie egy szerzőnek mindenhol, ahol a művét megemlítik? Ez a dolog egyszerre merült fel bennem X kapcsán, és saját magammal kapcsolatban is.

Az X-el megesetteket képernyő fotók segítségével megosztottam a barátaimmal (hárman vannak) alkotott messenger csoportban (szigorúan privát környezetben), mert kíváncsi voltam a véleményükre. Volt közük is a témához, mert a külföldi szerző művei és X fordításai is népszerűek a körünkben. Egyikük jelezte, hogy X-nek nem ez az első sértődött kirohanása, amin ugyancsak meglepődtem. Elkezdtem kutatni a neten, és nyilván találtam X fordításaival kapcsolatos negatív véleményt, de nem ez volt számomra az érdekes, hiszen minden negatív véleményre találtam legalább húsz pozitívat. Nem. Ami igazán elgondolkodásra késztetett, az az volt, hogy X rendre megjelent a negatív vélemények alatt, és dúlt fúlt, akár egy durcás óvodás. Magamban végül arra jutottam, hogy két oka lehet igazán az effajta viselkedésnek. Az egyik magán jellegű, tudni illik egy bizonyos kor fölött sokkal nehezebb lehet ezeket a negatív impulzusokat kezelni, feloldani. A másik meghatározó tényező inkább szakmai, vagyis ha valaki elér egy bizonyos szintet, akkor nehezebb lehet elfogadni, hogy nem minden munkája a tökéletesség csimborasszója. (Erről mondjuk az eléggé sajátos véleményem az, hogy akiben nincs meg az egyre jobbá válás szándéka, az maximum jó iparos lehet, de semmi több.)

Magammal kapcsolatban pedig rá kellett jönnöm a rettenetes felismerésre: ugyanazt csinálom, mint X. No, nem azt, hogy nekiugrok fűnek fának, aki rosszat mond a regényemről. Nem! De a molyon folyamatosan sasolom az olvasásokat, véleményeket, kommenteket. Rögeszmésen keresem az említéseket, és a viselkedésem már-már beteges a feleségem szerint, bár ezt így soha nem mondta ki nyíltan 😅 Minden esetre arra jutottam, hogy soha nem ugranék neki egy negatív kommentnek (mert bizonyosan lesz ilyen, ez elkerülhetetlen). Azontúl, hogy szerintem visszatetsző, az ember soha nem tudhatja, az olvasót/kritikust milyen pillanatban találta meg a regényem, illetve valóban azt kapta e tőle, amit várt, esetleg utálta minden sorát. Ezek közül ugyanis bármelyik rendben van, és még kismillió oka lehet ezeken kívül is a “nem tetszésnek”, ami szintén oké. Sokan vagyunk sokfélék, így megeshet, hogy nem sikerül mindenkivel kapcsolatot létesítenem a szavaimon keresztül sajnos 😞 (Üzenem nektek, hogy soha nem adom fel a próbálkozást, ne féljetek! 😉)

3. Az örök kérdés, mindennek eredője: hogyan fogadjunk negatív kritikát?

Nos, semmiképpen sem tartom követendőnek X példáját. Viszont azt sem tudom igazán, milyen magatartás lenne a megfelelő. Sokat olvastam erről a neten (külföldi oldalakon is), de általában semmitmondó közhelyekbe fulladtak az adott tanácsok. Hát, köszi! 😂  Egy biztos, a negatív kritikától tuti padlót fogok fogni... ez szerintem normális. Baromi szarul leszek, és fel kell dolgoznom valahogy, hiszen valahol én is művész lélekkel bírok, mégha nem is mindig látszik.

Ahogy azonban most látom, biztos meg fogom köszönni a negatív véleményt is, mert ez vagyok én. Összeszorított fogakkal, de meg fogom köszönni 😅 Utána padló. Majd felállok, és megnézem, mi az, ami érdemes arra, hogy megfogadjam belőle. Magamat ismerve, ezután szételemzem a kritikát. Azután a végén levonom magamnak a következtetéseket, és folytatom az írást.

Most még így látom, de persze még nagyon az elején vagyok az útnak, az értékelések zöme még csak ezután jön. Szóval, ha meg lesz a receptem, akkor majd megosztom veletek azt is 😊

Konklúzió:

Azt hiszem, nem véletlenül történt ez a mai eset. Kellett ez a poszt is ahhoz, hogy le tudjam zárni a dolgot, és sikerült a gondolataimat is összerakni a téma körül forgó, bennem megfogalmazódott kérdések kapcsán.

Tudom, ez kicsit hosszúra sikerült. Köszönöm, hogy végig kitartottál! 💙😊