Nos, ma hajnalban elküldtem a Főnix Könyvműhely kiadónak az első könyvem általam véglegesnek gondolt kéziratát. Kigyomláltam belőle néhány vadhajtást, ami a sorozatos átírás miatt maradt a szövegben, helyre tettem egy-két helyszínt és korrigáltam a dramaturgiai kilengéseket. Ha még maradt benne valami, ahhoz már külső szemlélő kell, mert jelenleg teljesen eltelítődtem a történettel, és már nem látom a fától az erdőt. 😅
Bizsergető érzés, hogy már csak néhány hónap, és a kezembe foghatom fizikai valójában is a kötetet. Szinte hihetetlen az egész! Ma délelőtt azzal szórakoztam, hogy végigpergettem magamban, honnan indult minden. Kellemes volt lépésről lépésre újra átélni gondolatban, mennyi munka, idő, tervezés, reménykedés, csalódás és apró sikerélmény vezetett idáig. Egy igazi hullámvasút volt az egész.
Az úgy volt, hogy még 2014 év végén részt vettem az Aranymosás Könyvmolyképző Szövegboncoló Kurzusán, és a feladatok hatására az egyik reggel egyszer csak bevillant egy komplex történet. (Igen, mindennek már 5 éve!, akkor kezdődött minden.) Gyorsan be is pötyögtem Word-be az első gondolatokat, történéseket, szereplőket, motivációkat. Az egész nem volt több két és fél oldalnál. Ezt a doksit is megtaláltam ma délelőtt az Ötlet Ládának keresztelt mappámban. Vicces volt újra elolvasni, mert a történet közben önálló életre kelt, és végül csak nyomokban hasonlít ahhoz az 5 évvel ezelőtti skicchez. Megtaláltam egy Írósulis bejegyzést is, ahol még naivan úgy gondoltam, a 2015 év végi Aranymosás Regénypályázatra be is fogom küldeni a kéziratot. 😆 Hát, egy pöttyet nem így alakult a dolog ugyebár! 😅
Számomra a nehézség ugyanis nem a történet, a mondanivaló megtalálása volt, hiszen az magától jött, hanem a kivitelezés. Addig csak novellákat írtam, ahol nem kellett hosszú oldalakat megtölteni érdekfeszítő tartalommal. Kicsit berezeltem, de azért bátran nekifogtam az első regényemnek. Menet közben már azt is éreztem, ez a sztori komplexebb annál, hogy egy viszonylag szűk terjedelembe beleerőszakoljam. Így kezdtem el trilógiában gondolkozni. Szuper! El tudjátok képzelni, hogy az addigi 9-14 oldal helyett a 100-300 oldalak gondolata mekkora nyomást helyezett rám? Hát elég nagyot. 😕
De írtam rettenthetetlenül. Néha úgy gondoltam, jobb lesz, ha feladom. Hogy nem nekem való a regényírás, és megmaradok inkább novellistának, mert az nem esik kívül a komfort zónámon. A novella az a közeg, amiben otthonosan és magabiztosan mozgok, mi a fenéért akarok én regényt írni, meg az amúgy sem való mindenkinek. Ezekben az időszakokban úgy gondoltam, nem leszek képes arra, hogy befejezzem. Így történt, hogy olykor fél évre is pihentettem a projektet. Persze olyan volt az egész, mint egy seb a szájban: folyamatosan tapogatnom kellett a nyelvemmel. Úgy hogy végül mindig visszatértem az Elfeledettek Városához, és folytattam. 💪
Kábé nyolcszor írtam át kompletten az egész kéziratot, és persze menet közben folyamatosan szerkesztettem. Nem tudtam megállni, hogy ne dolgozzam át folyamatában azokat a részeket, amiket gyengének éreztem. Maximalistaként elsőre szerettem volna a legjobban átadni a történetet. Utólag persze látom, hogy ez kivitelezhetetlen. Aki mást mond, az vagy egy zseni, vagy hazudik. (Jellemzően szerintem inkább az utóbbi fordul elő.) Legutóbb pont egy ilyen teljes átfésülést csináltam a kéziraton 2020. január 13. és 2020. február 15. között.
Az Elfeledettek Városa első mondatát 2014. december 26-án írtam le, és az általam végső verziónak gondolt kéziratot 2020. február 15-én adtam ki a kezemből. Nyilván hátra van még a profi szerkesztés, tehát ez sem tekinthető a legvégső verziónak, de ezek az izgalmak még előttem vannak. 😊
Összességében valóban egy érzelmi hullámvasút volt az elmúlt 5 év. Sokszor voltam lent, de azért többször fent is. Kicsit lassan haladtam, de megérte. 😅 Sokat tanultam menet közben, és magabiztosabb is lettem. A következő regényem mindenesetre nem fog 5 évet váratni magára, az tuti! 😆 Például készül már az Elfeledettek Városa 2. része is, amivel semmiképp nem leszek adósa azoknak, akiknek tetszik majd az első kötet. 😊
De most egy kicsit eltűnök pihenni, meg ünnepelni 😉
