Az ötlettől a megjelenésig 4. - Nemek és igenek

Tudtam nagyon jól, hogy ezt a részt lesz az egyik legnehezebb megírnom. Előre szeretném vetíteni, hogy ez a poszt csak és kizárólag az én gondolataimat és véleményemet tartalmazza. Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy az itt leírtaknak bármi köze lenne az egyetemes igazságokhoz, de az biztos, hogy az én igazságaim. 😊

A posztnak azt az alcímet adtam, hogy “nemek és igenek”. Hogy miért? Mert megpróbáltam eldöntendő kérdések mentén felsorakoztatni az első könyves (vagy leginkább első kéziratos) szerzőként engem foglalkoztató kérdéseket, és az azokra adott válaszaimat. Kezdjük rögtön az elsővel:

1. Elkészült a kéziratom, mi legyen vele? Oké, ezt rögtön elszúrtam 🙈😅 Eldöntendő kérdésként ez valahogy így hangzik helyesen: Készen állok arra, hogy az első kéziratomat megmutassam a nagyvilágnak?

Az én válaszom némi tépelődés után az volt, hogy igen. Érdekes ez, mert világéletemben szerettem volna, hogy a történeteimet mások is olvassák. Novellákkal pályáztam, néhánnyal nyertem, mások megjelentek nyomtatott vagy elektronikus formában. Az első önálló kötetemnél viszont esélyesnek látszott, hogy egy fiók mélyén leheli ki a lelkét, miután a mellkasára telepedett por összenyomja. Hogy miért? Azt a korábbi posztokban már alaposan kiveséztem, itt nem ismételném meg magam. Lényeg a lényeg, eldöntöttem, hogy útjára engedem Az Elfeledettek Városát, lesz ami lesz.

Oké, jöhetett a következő lépés, és ez el is vezetett a második eldöntendő kérdéshez:

2. Magánkiadással vagy a nagy és rettegett kiadókkal próbálkozzak? Szuper, végül ez sem egy klasszik eldöntendő kérdés lett, amit igennel vagy nemmel meg lehetne válaszolni 😂 Szedjük ketté: Magánkiadás, igen vagy nem? Kézirattal kulcsolás, igen vagy nem?

Az első kérdésre viszonylag hamar megtaláltam a választ, és egyáltalán nem presztízsből mondtam rá nemet, hanem a következő, alaposan végiggondolt okok mentén.

Először is jól hangzik, hogy magánkiadás esetén tulajdonképpen a költségek levonása után minden eladott példány tiszta nyeresége az enyém lehetne (értsd kiadó nem kap pénzt, terjesztő nem kap pénzt stb.), DE ez azt is maga után vonná, hogy kábé minden marketing és egyéb, terjesztéssel kapcsolatos teendő a nyakamba szakadna. Nos... bár úgy tűnik, de nem. Nem is tűnik úgy 😂 Nem vagyok se marketinges, sem jó jehova tanúja, hogy ismerősökön keresztül turbékoljak a regényemmel. Ez tuti nem én vagyok, szóval ez a történet már itt megbukott nálam. Félre értés ne essék, biztosan van erre működő modell, hiszen ismerek is pár szerzőt, aki nagyon tudja, hogyan kell ezt csinálni. Én magamról tudom viszont, hogy ez nekem nem menne. A saját kis ötleteimmel persze próbálom eljuttatni minél több emberhez a történetem, de nem nyomulok és nem tolom senki arcába erőszakkal.

A másik, hogy akkora gonddal és szeretettel, amivel végül Az Elfedettek Városa a valós, fizikai formájában megjelent, szerintem egy magánkiadás nem büszkélkedhet. Farkas Zoltán kiadóvezető, Vas Annamária szerkesztő és Tóth Zoltán borítóért felelős grafikus olyat műveltek, hogy azt egy soron következő, külön posztban szeretném jól megméltatni 😃

Magánkiadás esetén ugyanis a szerkesztőnek, a lektornak, a tördelőnek és a grafikusnak olyan összegeket kell(ene) kifizetni, amit szerintem magánember csak nagyon nehezen engedhet meg magának. Már pedig egy jó szakembernek ennyi az ára, utána néztem ennek is. A magánkiadással próbálkozó szerzők többsége pedig (sajnos!) pont ezeken a szakmai, hozzáértő részleteken próbálnak meg spórolni. Tudom, hogy így van, hiszen bizonyos kiadók/nyomdák már eleve olyan ‘csomagokat’ állítanak össze, ahol a szerkesztés, a lektorálás, a tördelés (ez mondjuk sokszor benne van az alap árban) és a borító grafikus tervezése külön elérhető, bónusz szolgáltatásként van feltűntetve az árlistán. Ezek együttesen körülbelül annyiba kerülnek, mint a nyers, 500 darabban nyomtatott példány... a kéziratból, mert hogy az bizony hozzáértő szerkesztés és megfelelő lektorálás híján bizony nem más. Szerintem legalábbis.

Végül tehát nemet mondtam a magánkiadásra, mert magamat ismerve, addig úgyse nyugodtam volna meg, amíg nem találok valakit, aki szakmailag is képes hozzányúlni a kéziratomhoz. Magyarán tuti spóroltam volna az összes ‘extrára’, mert ha már ennyit beleadtam, csúnya lenne egy banánhéjon elcsúszni a végén. Megszólalt volna bennem a maximalista. Na, igen ám, de akkor még most is a fiókban csücsülne Az Elfeledettek Városa, mert még kábé három év lett volna összespórolni ezeket az összegeket nekem. Szóval azt hiszem, jól döntöttem 😅

A második felére a kérdésnek (tudniillik, hogy kezdjek-e el kulcsolni a kézirattal?) szintén nemmel válaszoltam, noha ennek sokkal profánabb oka volt, mint az előző kérdésre adott feleletnek.

Van egy kis “írós kommunánk” még a KMK Alapozó kurzusáról, aminek Fejes Szonja és Greff Magdi a tagjai rajtam kívül. Bár nem találkozunk minden héten, mégis ha hónapok távlatában megkeressük egymást, mindig olyan, mintha tegnap beszéltünk volna (ezt egyébként nagyon szeretem és tisztelem bennetek a tehetségetek mellett is 😉). Szóval mi hárman úgy döntöttünk, hogy indulunk az Aranymosás Pályázaton a kéziratainkkal. Van, aki többször is nekifutott, így tapasztalt volt e téren, és többüknek (hát, igen a háromból nehéz rájönni rajtam kívül kiknek 😋) sikerült is nagyon szép eredményt elérni a kézirataikkal. Ezért nyilván nem volt kérdés, hogy én is megpróbálkozom a pályázattal, ahol 232 beérkezett pályaműből az előszűrésen átesett 33 kézirat közé került Az Elfeledettek Városa. Pipa. 😄

3. Itt valóban csalok, szóval ha még emlékeztek a poszt elején esetlen módon koncepcionált “eldöntendő kérdés”-es fantazmagóriámra, itt az idő, hogy elfelejtsétek! 😂 Ez a pont ugyanis egy konkrét “nem”-ről szól, ami az Aranymosás Pályázatának lektori szakaszában kapott nagybetűs “Nem” volt. 😢 

Igen, rosszul esett. Úgy gondoltam, mint bárki más, hogy sikerülhet. Hát, baszkikuli, nem sikerült. 😕 Mondjuk nem kellett volna csodálkoznom rajta, hiszen ez volt az első, regény terjedelmű kéziratom. Kinek sikerül elsőre? Tiszta bolond voltam, már látom.

Az első és legfontosabb, amit megtanultam a KMK “nem”-éből (azonkívül, hogy nem én pottyantottam a spanyol viaszt 😋), az volt, hogy minden szerző jussa legalább egy kiadói “nem”. A “nem” hozzá tartozik ehhez a szakmához. A jó sok “nem” pedig méginkább. A kérdés inkább az, hogy ezt a “nem”-et vagy “nem”-eket hogyan kezeli az író.

Nos, én összetörtem, padlót fogtam. Próbáltam megérteni a dolgot. (Ehhez egyébként Varga Beától kaptam sok segítséget, amit innen is köszönök neki.) Először persze nehezen tudatosult bennem a lényeg, de aztán hagytam leülepedni az egészet. Minden zavaros volt, úgyhogy kicsit eltávolodtam megint az írástól, és úgy egy-két hónapig más dolgokra koncentráltam. Ez segített néhány kérdést helyre tenni magamban. Végül összekapartam magam, és átfésültem újra a kéziratot. Voltak tanácsok, amiket megfogadtam, és voltak olyanok, amiket egy kicsit átdolgozva építettem be a történetbe. Hogy jól tettem-e, azt az olvasók majd eldöntik 😊

Mindennek a végén viszont most már látom, hogy ezeknek az előzménynek meg kellett történnie ahhoz, hogy a kéziratom oda, ahhoz a kiadóhoz (Főnix Könyvműhely 💙) kerüljön, aki aztán igazán, szerető gondossággal tudott beállni Az Elfeledettek Városa mögé. Szóval tökéletes helyre talált a kéziratom, nem is lehetnék boldogabb ezzel a helyzettel 😊 De hogyan is történt mindez? Azt a következő részből megtudhatjátok. Lesz benne szemmel verés és fogcsikorgatás meg egy kis tűkön ülés is, szóval érdemes lesz velem tartani 😂

Folyt. köv.

Élménybeszámoló író-olvasó tali 2020.09.26.

Covid ide, covid oda, végül sor került az első ilyen eseményre. 😊 Köszönöm először is mindenkinek, aki eljött, ott volt, kérdezett, dedikáltatott, és velem ünnepelt. Szuper élmény volt! 😀

Bevallom őszintén, az egész úgy kezdődött, hogy el sem akartam indulni otthonról. Még mondtam is a feleségemnek, hogy mi lesz, ha ott fogunk ücsörögni egyedül, az olyan szomorú lenne, és arra képtelen lennék. Végül gyorsan megnyugtatott, hogy akkor maximum kettesben ünneplünk (megjegyzem június óta mást sem csinálunk 😅), meg különben is, ha covid ellenére valaki mégis készült az eseményre, akkor nagyon kellemetlen lenne lemondani az utolsó pillanatban. Természetesen igaza volt... mindig igaza van. Szóval összeszedtem magam, a depis hozzáállásom kivágtam a kukába, és a motyómmal (amit persze már összekészítettem, szóval ez amolyan "férfi hiszti" volt csak 😆) megindultunk a Grundra.

Az első meglepetés akkor ért, amikor kicsit késve már azt tapasztaltam, hogy várnak rám 😁 Első körben elfoglaltuk a kinti rész emeletét, ahol csak mi voltunk, így mindenki könnyen meg tudott találni, aki később érkezett. Mondjuk eltéveszthetetlen volt a társaságunk, miután vagy ezer gyerekzsúr közül talán mi voltunk az egyetlen felnőtt asztaltársaság a helyen. 😅 Ezen mondjuk ledöbbentem kicsit, de jó volt látni, hogy az emberek nem engedik magukat félelemben tartani, és nem ülnek otthon. Természetesen a kellő és tisztes távolságot mindenki betartotta, még ha az asztaltársaságok tagjairól időközben le is került a maszk. Az asztalunknál meg közben jöttek és mentek az emberek, még egy könyv is sikeresen gazdára lelt. Remélem, szeretni fogja az olvasója nagyon. 😊

Ahogy telt-múlt az idő, elég hűvös lett, így a társaságunk bevonult egy kis terembe, ahol aztán oldódott a hangulat az elfogyasztott üdítők és sörök hatására. Végül rólunk is lekerült a maszk, és egy páran összeálltunk egy csoportképre. (Megjegyzem, nagyon nem vagyok híve a fotózkodásnak, mert kábé megnyerhetném a betorzult fejek nagydíját, de ezek a képek meglepően jól sikerültek még rólam is 😄 Az a vigyorgó, jóllakott óvodás fej, mondjuk, édes Istenem! Na, mindegy! 😂) 

Már nem tudom, konkrétan kinek jutott eszébe, hogy olvassak fel Az Elfeledettek Városából, de végül a lámpalázamat leküzdve ezt a feladatot is abszolváltam. Próbáltam olyan szemelvényeket választani, amik nem spoilerezték le a történetet, mert ketten a társaságból még nem olvasták végig a regényt.

Arra gondoltam, hogy most ti is, akik nem tudtatok ott lenni a találkozón, részesei lehessetek egy kicsit a hétvégi eseményeknek, a felolvasott részleteket megosztom veletek. 😊 Az egyik ez volt:

"Mint említettem, a Kör első lakója Cuki volt, de nemsokára érkezett társasága is. Molly Ficent, miután Csipkerózsikára szórt átka mellékhatásaként elaltatta Manhattan Houston Streettől délre eső felét, azonnal egyirányú jegyet váltott magának a Körbe. Óz, Madárijesztő és Merlin csak hatalmas áldozat árán volt képes felébreszteni a Valók többségét, és akiket nem sikerült, azok az ellenbűbáj bevetésekor egyszerűen felszívódtak. A Valók azóta emlegetik a káoszt, amit Merlin kénytelen volt egy terrortámadásként álcázni. A borzalmas esemény eléggé meggyötörte az Elfeledettek társadalmát. Ózt és Madárijesztőt ekkor látták utoljára. A többség úgy hiszi, a Valókkal együtt ők is felemésztődtek a bűbáj hatástalanítása során. Mivel azóta jó pár év eltelt, nekem sincs okom más feltételezésre.

Molly Ficent után jött Jane Frost, aki egy szerelmi csalódás miatt akarta megfagyasztani a New York-iak szívét ’97-ben. Ténykedésének hála nyolc hónapig tartott a tél a Nagy Almában, és miközben alig harminc mérföldre, Long Islanden már rügyeket bontottak a fák, addig a Rockefeller Plaza előtt vidáman korcsolyáztak a gyerekek. Hála mindeneknek, Jane nem okozott akkora katasztrófát, mint Molly, igaz, az átlagosnál sokkal több hajléktalan fagyott meg azon a télen.

Amanda Green a többiekhez képest nevetséges incidens miatt került a Körbe. Totál bekattant, miután visszatért felhő mivoltából, és rájött, mit tettek az ő kedvenc majomseregével. Végül azzal vívta ki helyét a Körben, hogy a bronxi állatkert egzotikus madarairól leszaggatott szárnyakat cerkófmajmokra bájolta, nem kis riadalmat okozva ezzel többtucatnyi Való-családnak. Kész vicc volt az egész! A kihallgatásán kiszámíthatatlannak és veszélyes szociopatának ítélték – nem is fogalmazhatták volna meg jobban! Amanda azóta sem teljesen százas.

A legdurvább sztorival rendelkező bentlakó csak ezután jött. Ursula McCoy ugyanis – egy balul sikerült X-Faktoros debütálást követően – őrült dühében úgy gondolta, elveszi Goldie hangját. Tudniillik, a lány egészen a döntőig menetelt, miközben Ursula még a válogatón sem jutott tovább: Simon Cowell már a My Heart Will Go On első két szótagjánál hét pofával röhögte ki. Feltehetőleg akkor borult el az agya. 

Ursula egy tengericsiga-házba zárta Goldie hangját – aki végül ezért esett ki a sztárgyártó vetélkedőből, és csúszott egyre mélyebbre a lejtőn. Azonban ez nem volt elég neki, hiszen rájött, hogy a kis hableány hangja is tökéletesíthető, ha hozzá lop még egy pár… ezret. Miközben próbáltam levadászni a kormányzat elől rejtőzködő Ursulát, pár nap alatt a Hudson folyótól keletre élő összes Való megnémult. Baromi nagy lett a csönd New York déli részén, és nekem elhihetitek, hogy majd’ összeszartam magam, annyira hátborzongató volt az egész szitu! Végül csak elkaptam a ribancot, amikor jelentkezni próbált az X-Faktor következő szériájába. Amint a markomba került, azonnal összetörtem a bűbáj központi tárgyát, a pulzáló csigaházat, melyet a nyakában hordott, mint valami amulettet.

Azóta Ursula összeragasztgatta a meszes váz maradványait, és úgy dédelgeti, akár egy emléket élete legszebb napjairól. Újra ott lóg egy hínárból sodort madzagon a tokája alatt, és amikor megszólal, föl-le ugrál a hájas hurkákon. Elképesztően undorító látvány!

Végül szót kell ejtenem a Gonosz Királynőről is, aki a Kör legfiatalabb, ámde annál prominensebb lakója. Queenie Johnes soha nem volt igazán gonosz. Persze hiúsága ocsmány tettekre kényszerítette, de valljuk be őszintén, azért Hófehérke sem volt éppen olyan ártatlan, mint a Valók kiszínezett meséiben. Nem sok csitri veti be ifjonti bájait azért, hogy bármit elérjen apucinál, ugye? Szóval, ha engem kérdeznek, szerintem jogos volt Queenie ámokfutása, a büntetés meg kicsit erős, hiszen pusztán gyilkossági szándék miatt került a Körbe, ténylegesen nem ölt. Valójában nem ártott senkinek sem.

Queenie egyetlen hibája, hogy hirtelen haragú, és olyankor elveszíti a fejét. Amúgy igazi nagyvilági nő, aki különösen érzékeny a külsejére. Körmei mindig frissen manikűrözöttek, hollófekete haján reggel és este százszor húzza végig a hajkefét, hogy selymesen lágy esést biztosítson gondosan elrendezett fürtjeinek. Hogy megőrizze bőrének fiatalságát, vagy huszonötféle kenceficét használ – és a rossznyelvek ellenére nem szűzlányok vérében fürdik, mint egy huszadrangú Drakula grófnő. Mindig a legújabb párizsi parfüm illatfelhője lengi körbe, a sminkje a nap minden egyes percében kifogástalan. Aki tisztában van a rigolyáival, könnyen boldogul vele, de aki véletlenül megjegyzést tesz a külsejére, annak annyi."

(Részlet: Az Elfeledettek Városa I. - Hanyatlás, 6. A boszorkánykör felbomlik 91. o.)

A másik részlet pedig ez volt:

"Alig bírok utat törni magamnak előre, de mikor átjutok az első soron, azt kívánom, bárcsak ne kellene hősködnöm már megint. A lángok forró ujjakkal kapkodnak felém, közben mintha elhessegetnének minden oxigént a levegőből. Köhögnöm kell.

Egy pillanatra megállok, előkotrom zsebemből a mágikus napszemüveget.

– Ne merészelj cserben hagyni! – suttogom Merlin utolsó ajándékának, mielőtt felveszem.

A kép egy csapásra megváltozik, a színezett lencsék felfedik a mágikus tűz valódi alakját. Amikor ujjakhoz hasonlítottam gondolatban a csapkodó lángokat, még nem is tudtam, mennyire közel állok a valósághoz.

Borzasztó a látvány. Mocsári lidércek ezrei tombolnak előttem, összekapaszkodva, egymás hegyén-hátán tülekednek egyre feljebb az épület oldalán, és apró, hegyes fogaikkal falnak, amit érnek. Néha egymásba marnak, olyankor összeesik a lánc. A lángok alább hagynak, de épp csak addig, hogy a következő pillanatban fáradhatatlanul, megint építhessék a lidérctornyot az ég felé.

– Remek! Hát ezért akar belétek veszni a tömeg... Mindig is utáltam a lidérceket!

Van azonban jó hír is: a mocsári lidércek csak a nedves talajon tudnak meglenni.

– Farkas! – Megfordulok, hogy megosszam az infót, azonban sehol nem látom Dicket.

Egy pillanatra elakad a szavam, mert a tömeg időközben vészesen közel ér a lobogó tűzhöz. Már épp eszembe jut, hogy inkább kint maradok, és megfordítok néhányat, amikor egy Való nő az első sorban határozott léptekkel megindul előre. Amint eléri az épület oldalát, a lidércoszlop apró ujjakkal utána kap.

Ezután gyorsan véget ér az egész. Apró fogak milliói darálják le a húst a Való csontjairól. A legborzasztóbb, hogy a nő tekintete végig bágyadt nyugalmat sugároz.

A látvány ráébreszt, hogy idekint nem sokat tehetek, de a bent rekedt Elfeledetteket még kihozhatom – ha ugyan maradt még valaki odabent, aki túlélte a támadást.

Nem vesztegethetek további értékes másodperceket azzal, hogy Farkast keresem a tömegben, ezért csak vaktában ordítok az ismeretlen arcok sokaságába.

– Dick, szükség van Gertie erejére! – Üvegtáblák robbanása csattan fölöttem. – Ezek lidércek. Fagyasszátok meg alattuk a nedvességet, akkor megdöglenek!

Csak remélni merem, hogy Farkas hallotta."

(Részlet: Az Elfeledettek Városa I. - Hanyatlás, 9. Odaégett Mézeskalács 165. o.)

A felolvasás során ismét rájöttem, hogy nem túl magabiztos a hangom, ha írott szöveget kell szóban interpretálni... pláne, ha a sajátomról van szó! 😁 Azért annak örültem, hogy az első részletnél egy-két poén megtette a hatását, amikor azok, akik még nem olvasták, kicsit... alig hallhatóan... de felkuncogtak 😅

Az esemény végeztével, hogy lezárjuk az estét, azért jutott időm koccintani egyet azokkal, akik végig kitartottak a szeptemberi hűvös idő ellenére. Stílusosan egy New York sörrel zártam az estét, amit nem hamar fogok elfelejteni 😊

Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki eljött! Csodás volt találkozni veletek, remélem, legközelebb még többen leszünk! 😉 Addig is legyetek jók és egészségesek! 💙😊

Az ötlettől a megjelenésig 3. - Írós kórságok

Kissé öregesen hangzik a magam harmincöt évével, de mégis ez a poszt a "bezzeg-az-én-időmben"-nél fog indulni 😅 Huszonéves írópalántaként ugyanis két dologgal kellett szembesülnöm, már ami a magyarországi viszonylatokat illeti az íróvá válás és a könyvkiadás területén.

Az első, hogy egyáltalán nem volt független, egyetemen tanulható kreatív írás oktatás (ha jól tudom, a mai napig nincs ilyen önálló szak, de valaki majdcsak kijavít, ha tévedek). Amikor írni kezdtem (úgy tizenegynéhány éve), vagy zseninek tituláltak a kiadók és felhájpoltak egy-egy induló szerzőt, aki persze híján volt bármiféle, konkrétan íráshoz kapcsolódó tanulmánynak, vagy a másik lehetőség az volt, hogy szimplán keresztülnéztek rajta. Vagyis nem volt olyan platform, ahol tanulni lehetett volna az írást, többnyire csak műveltük, mi, akik a megjelenésről álmodoztunk.

Tíz éve csupán maréknyi lehetőség volt bármiféle visszajelzésre azelőtt, hogy az ember kulcsolni kezdett volna a kiadóknál. Én speciel először a www.karcolat.hu oldalon publikálgattam novellákat, kisebb elbeszéléseket, és az ottani közösség segített a kezdeti vadhajtásaim visszanyírásában. (A központozási hibáimat például ők rakták serényen helyre, amiért ezer hála és köszönet nekik 😊)

Ez a közösség persze olyanokból állt, mint én, fejlődni vágyó írópalántákból, akik nem voltak rest segíteni egymásnak. A valódi szakmai segítségtől ugyan távol álltak, de lelkesedésben és jószándékban soha nem szenvedtek hiányt. Abban az időben a karcolat közösségétől rengeteg segítséget kaptam mind írástechnikai, mind nyelvtani és még stilisztikai kérdésekben is.

Azután jött a KMK, és elindított valamit. Elvitathatatlanul úttörőknek számítottak/számítanak a kreatív írás oktatása terén Magyarországon, ugyanakkor mégis csak egy kiadóról van szó, vagyis a humanitárius és független oktatás mellett profitorientált érdekek is vezérlik. És itt most nem a tanfolyamok áráról beszélek, mert bár sokakat hallottam zúgolódni a magasnak ítélt díjak miatt, véleményem szerint teljesen korrekten kalibráltak. Nem. Arról van szó, hogy a KMK nyíltan saját alkotógárda kitermelésébe fogott, ami szerintem zseniális húzás a részükről. Miért ne tehetnék meg, ha ezzel igényes magyar zsánerirodalmat közvetítenek az olvasóközönség felé? Ugyanakkor sem független, sem hivatalos nem lesz az oktatás ezáltal, hanem kifejezetten üzlet. És minden üzlet csak akkor hasznos, ha a befektetett energia megtérül, vagyis jelen esetben, ha a hallgatók a KMK-nál publikálnak.

Szóval amikor kezdtem, más lehetőségem nem igazán volt arra, hogy fejlesszem magam az írás terén, így - bár nem független, de hasznos ismeretszerzés érdekében - jelentkeztem a KMK Alapozó Kurzusára. Azóta a KMK formabontó ötlete nyomán többen rájöttek, mennyien szeretnének megtanulni írni, és sorra indultak különböző kurzusok. Persze ezek még mindig nem az egyetemi oktatás keretén belül folynak, de legalább elindult egy folyamat, aminek hatása mostanra már érezhető. Ezáltal például jóval több lehetősége lett azoknak, akik komolyan gondolják, és nem csak vakon művelni, hanem tanulni is szeretnék az írás folyamatát. A múltból üzenem nektek, akik most a különböző oktatások között vacilláltok, hogy nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok. 😊 (És nincs rossz döntés, ha fejlődni szeretnétek, csak fogjatok bele és tanuljatok!)

A másik dolog, amivel szembesültem, az volt, hogy az írás, bármennyire is próbálják sulykolni, nem egy szakma Magyarországon. Még mindig nem az. Az írásból egyszerűen nem lehet megélni sajnos, erre a misztériumra csupán nagyon kevesen képesek. Én körülbelül öt-hat szerzőről tudok, ők a beavatottak, de egynéhányuk több lábon is áll, és nem csak a jogdíjakból származnak a bevételeik tudomásom szerint.

Szóval, ha főállásban nem végezhető az írás, akkor mégis mikor van ideje az embernek írni? Nos, az én esetemben: nagyjából semmikor 😂 Azaz alvás helyett, kirándulás helyett, kerti- vagy házimunka helyett, szociális élmények helyett... vagyis mindig valami egyéb dolog helyett.

Az írás tehát mindig valaminek a rovására történt, ami persze először frusztrációt, majd bűntudatot is keltett bennem. 2015-ben ismertem meg a jelenlegi feleségemet, akivel csodálatos minden egyes együtt töltött szabad percem 💜😊 De közben leginkább miatta éreztem sokszor rosszul magam, hiszen az alkotó folyamatomhoz az is hozzá tartozik nálam, hogy ő ilyenkor nem szólhat hozzám. Ez eleinte megőrjítette őt, ami azután megőrjített engem, és ezért inkább hetekre, hónapokra félretettem az Elfeledettek Városát.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem a feleségemet okolom, hogy ennyi ideig tartott megírni a regényt. Sőt, végeredményben miatta tartok most ott, hogy a megjelent könyvem körüli sztorikról beszélhetek egyáltalán 😅 Nem. Egyszerűen folyamatosan bűntudatom volt, amiért képtelen voltam olyankor időt szakítani az írásra, amikor az nem a kettőnk idejéből vett el. (Ez egyébként megérne egy külön posztot: hogy mégis mit kell kiállnia egy “író” feleségének/férjének. Amolyan kézikönyv lenne arra, hogyan kezeljük az író-társunkat. Mint egy kisállat-kézikönyv, vagy tudomisén 😂 Nem is merek belegondolni, milyen lett volna, ha még gyermekünk is van! 🙈 Maximális tiszteletem nektek, akik kisgyerekek mellett írásra adtátok a fejeteket! Ti vagytok az én titkos hőseim.)

Na, igen! Bűntudatom volt, amikor írtam... de bűntudatom volt akkor is, amikor nem írtam. Annyira feszített ugyanis a történet, amit el akartam mesélni Nektek, amit meg akartam osztani Veletek, hogy minden olyan szabad percemben, amikor pihenhettem volna, azon jártattam az agyam, miért nem írok? Szóval kvázi konstans bűntudatban éltem öt évig 😅 Nem hangzik valami jól, nem igaz? Üdv a világomban! 😂

A bűntudat persze azt eredményezte, hogy egy csomószor kényszerítettem magam az írásra. Gondolhatjátok, milyen jól ment! Ez az a fajta írás volt, amikor órákon keresztül bámultam az üres Word dokumentumot magam előtt, de produktum... na, az egy betű nem volt. 😋 Gondolom ez többeknek, akik írnak, ismerős, nem igazán újdonság a blokk fogalma.

Az írói blokk esetemben azért is veszélyes volt, mert amúgy sem bíztam soha abban, hogy képes leszek összehozni egy regényt. Novellát bármikor. Na, de regényt? Azt már nem, ugyebár! És a blokknak hála, ez a dolog beigazolódni látszott.

Ekkor volt az első alkalom, hogy félretettem az Elfeledettek Városát. Fél évig nem is írtam semmit. Nem mondom, hogy nem fájt, de így utólag határozottan kijelenthetem, jót tett. Nekem is, és a kéziratnak is.

Nekem azért, mert össze tudtam magam szedni annyira, hogy képes legyek megszervezni az életem, hogy a mindennapi dolgokra és az írásra is jusson elég időm. Azóta egyik hanyagolása miatt sem érzek bűntudatot.🤞 A kéziratnak meg azért tett jót, mert pihent egyet, és könyörtelenül elvégezhettem rajta az első nagyszabású átírást. (Ekkor még csak a fele volt kész, addig amíg Csizmást Rosie és Farkas elviszi a Körbe.)

Szóval, ha nagy a blokk, érdemes átgondolni a szüneteltetést. Nekem az vált be, hogy nem erőltettem az írást. Helyette átgondoltam, mi az oka annak, hogy nem megy. Abban állt a megoldás, hogy megszerveztem az életem, hogy legyen helye benne az olykor órákig tartó alkotó folyamatnak. A lényeg az volt, hogy ne érezzem úgy, hogy sietnem kell az írással. Mert nem kell. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy tökéleteshez közeli állapotba juttassak egy kéziratot, nem szabad rohanni vele.

A kisebb blokkok könnyebben kezelhetők. A feleségem ezeket hívja “írós nyavajgásoknak” 😂 Ezek általában akkor jöttek elő nálam, amikor éreztem, valami nem stimmel a kéziratban. Ilyenkor kiszellőztettem a fejem, vagy megbeszéltem a kényes plotot a feleségemmel (néha elég volt pusztán hangosan elmesélnem, mi a helyzet, és már rá is jöttem, mi a gond), vagy belehelyezkedtem a kényes jelenetben szereplő másik, mellékes karakter nézőpontjába.

Változatos eszközökkel próbáltam túllendülni ezeken a kisebb blokkokon, igazából ezért nincs is igazán bevált receptem rájuk. A lényeg mindig az volt, hogy ne hagyjam elhatalmasodni a tehetetlenséget. Mindig írtam egy kicsit, de nem erőltettem, ha nem ment. Ugyanakkor soha nem hagytam abba. Haladtam előre, közben meg folyamatosan átdolgoztam az írói “mikro-blokkok” miatt sántikáló részeket.

Nehezen ment. Az is igaz mondjuk, hogy senki nem mondta, hogy könnyű lesz. 😅 Rengeteget dolgoztam, és egy időben minden leírt sort átírtam kábé négyszer, mielőtt végleges formát kapott. Gyakran éreztem úgy, hogy a mondat nem passzol a cselekmény hangulatához, vagy egyszerűen nem volt elég megfelelő egy szó. Mert hogy egyetlen szó is fontos. Íróként nem elégedhetünk meg egy éppen megfelelővel, ha van egy tökéletes is. 😉

Végül a kisebb nagyobb szünetek átvészelésével; hat kisebb koncepcionális átírással; két nagyobb, szerkezeti átdolgozással; egy áttisztázással és ezernégyszázhetvenöt nappal később 2018-ban végeztem az Elfeledettek Városa kéziratával.

Legközelebb elmesélem, hogyan vezetett az út a kiadásig. Addig is legyetek jók és nagyon vidámak! 💙😊

Folyt. köv.