2020. szeptember 11., péntek

Az ötlettől a megjelenésig 3. - Írós kórságok

Kissé öregesen hangzik a magam harmincöt évével, de mégis ez a poszt a "bezzeg-az-én-időmben"-nél fog indulni 😅 Huszonéves írópalántaként ugyanis két dologgal kellett szembesülnöm, már ami a magyarországi viszonylatokat illeti az íróvá válás és a könyvkiadás területén.

Az első, hogy egyáltalán nem volt független, egyetemen tanulható kreatív írás oktatás (ha jól tudom, a mai napig nincs ilyen önálló szak, de valaki majdcsak kijavít, ha tévedek). Amikor írni kezdtem (úgy tizenegynéhány éve), vagy zseninek tituláltak a kiadók és felhájpoltak egy-egy induló szerzőt, aki persze híján volt bármiféle, konkrétan íráshoz kapcsolódó tanulmánynak, vagy a másik lehetőség az volt, hogy szimplán keresztülnéztek rajta. Vagyis nem volt olyan platform, ahol tanulni lehetett volna az írást, többnyire csak műveltük, mi, akik a megjelenésről álmodoztunk.
Tíz éve csupán maréknyi lehetőség volt bármiféle visszajelzésre azelőtt, hogy az ember kulcsolni kezdett volna a kiadóknál. Én speciel először a www.karcolat.hu oldalon publikálgattam novellákat, kisebb elbeszéléseket, és az ottani közösség segített a kezdeti vadhajtásaim visszanyírásában. (A központozási hibáimat például ők rakták serényen helyre, amiért ezer hála és köszönet nekik 😊)
Ez a közösség persze olyanokból állt, mint én, fejlődni vágyó írópalántákból, akik nem voltak rest segíteni egymásnak. A valódi szakmai segítségtől ugyan távol álltak, de lelkesedésben és jószándékban soha nem szenvedtek hiányt. Abban az időben a karcolat közösségétől rengeteg segítséget kaptam mind írástechnikai, mind nyelvtani és még stilisztikai kérdésekben is.
Azután jött a KMK, és elindított valamit. Elvitathatatlanul úttörőknek számítottak/számítanak a kreatív írás oktatása terén Magyarországon, ugyanakkor mégis csak egy kiadóról van szó, vagyis a humanitárius és független oktatás mellett profitorientált érdekek is vezérlik. És itt most nem a tanfolyamok áráról beszélek, mert bár sokakat hallottam zúgolódni a magasnak ítélt díjak miatt, véleményem szerint teljesen korrekten kalibráltak. Nem. Arról van szó, hogy a KMK nyíltan saját alkotógárda kitermelésébe fogott, ami szerintem zseniális húzás a részükről. Miért ne tehetnék meg, ha ezzel igényes magyar zsánerirodalmat közvetítenek az olvasóközönség felé? Ugyanakkor sem független, sem hivatalos nem lesz az oktatás ezáltal, hanem kifejezetten üzlet. És minden üzlet csak akkor hasznos, ha a befektetett energia megtérül, vagyis jelen esetben, ha a hallgatók a KMK-nál publikálnak.
Szóval amikor kezdtem, más lehetőségem nem igazán volt arra, hogy fejlesszem magam az írás terén, így - bár nem független, de hasznos ismeretszerzés érdekében - jelentkeztem a KMK Alapozó Kurzusára. Azóta a KMK formabontó ötlete nyomán többen rájöttek, mennyien szeretnének megtanulni írni, és sorra indultak különböző kurzusok. Persze ezek még mindig nem az egyetemi oktatás keretén belül folynak, de legalább elindult egy folyamat, aminek hatása mostanra már érezhető. Ezáltal például jóval több lehetősége lett azoknak, akik komolyan gondolják, és nem csak vakon művelni, hanem tanulni is szeretnék az írás folyamatát. A múltból üzenem nektek, akik most a különböző oktatások között vacilláltok, hogy nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok. 😊 (És nincs rossz döntés, ha fejlődni szeretnétek, csak fogjatok bele és tanuljatok!)

A másik dolog, amivel szembesültem, az volt, hogy az írás, bármennyire is próbálják sulykolni, nem egy szakma Magyarországon. Még mindig nem az. Az írásból egyszerűen nem lehet megélni sajnos, erre a misztériumra csupán nagyon kevesen képesek. Én körülbelül öt-hat szerzőről tudok, ők a beavatottak, de egynéhányuk több lábon is áll, és nem csak a jogdíjakból származnak a bevételeik tudomásom szerint.
Szóval, ha főállásban nem végezhető az írás, akkor mégis mikor van ideje az embernek írni? Nos, az én esetemben: nagyjából semmikor 😂 Azaz alvás helyett, kirándulás helyett, kerti- vagy házimunka helyett, szociális élmények helyett... vagyis mindig valami egyéb dolog helyett.
Az írás tehát mindig valaminek a rovására történt, ami persze először frusztrációt, majd bűntudatot is keltett bennem. 2015-ben ismertem meg a jelenlegi feleségemet, akivel csodálatos minden egyes együtt töltött szabad percem 💜😊 De közben leginkább miatta éreztem sokszor rosszul magam, hiszen az alkotó folyamatomhoz az is hozzá tartozik nálam, hogy ő ilyenkor nem szólhat hozzám. Ez eleinte megőrjítette őt, ami azután megőrjített engem, és ezért inkább hetekre, hónapokra félretettem az Elfeledettek Városát.
Félreértés ne essék, egyáltalán nem a feleségemet okolom, hogy ennyi ideig tartott megírni a regényt. Sőt, végeredményben miatta tartok most ott, hogy a megjelent könyvem körüli sztorikról beszélhetek egyáltalán 😅 Nem. Egyszerűen folyamatosan bűntudatom volt, amiért képtelen voltam olyankor időt szakítani az írásra, amikor az nem a kettőnk idejéből vett el. (Ez egyébként megérne egy külön posztot: hogy mégis mit kell kiállnia egy “író” feleségének/férjének. Amolyan kézikönyv lenne arra, hogyan kezeljük az író-társunkat. Mint egy kisállat-kézikönyv, vagy tudomisén 😂 Nem is merek belegondolni, milyen lett volna, ha még gyermekünk is van! 🙈 Maximális tiszteletem nektek, akik kisgyerekek mellett írásra adtátok a fejeteket! Ti vagytok az én titkos hőseim.)
Na, igen! Bűntudatom volt, amikor írtam... de bűntudatom volt akkor is, amikor nem írtam. Annyira feszített ugyanis a történet, amit el akartam mesélni Nektek, amit meg akartam osztani Veletek, hogy minden olyan szabad percemben, amikor pihenhettem volna, azon jártattam az agyam, miért nem írok? Szóval kvázi konstans bűntudatban éltem öt évig 😅 Nem hangzik valami jól, nem igaz? Üdv a világomban! 😂

A bűntudat persze azt eredményezte, hogy egy csomószor kényszerítettem magam az írásra. Gondolhatjátok, milyen jól ment! Ez az a fajta írás volt, amikor órákon keresztül bámultam az üres Word dokumentumot magam előtt, de produktum... na, az egy betű nem volt. 😋 Gondolom ez többeknek, akik írnak, ismerős, nem igazán újdonság a blokk fogalma.
Az írói blokk esetemben azért is veszélyes volt, mert amúgy sem bíztam soha abban, hogy képes leszek összehozni egy regényt. Novellát bármikor. Na, de regényt? Azt már nem, ugyebár! És a blokknak hála, ez a dolog beigazolódni látszott.
Ekkor volt az első alkalom, hogy félretettem az Elfeledettek Városát. Fél évig nem is írtam semmit. Nem mondom, hogy nem fájt, de így utólag határozottan kijelenthetem, jót tett. Nekem is, és a kéziratnak is.
Nekem azért, mert össze tudtam magam szedni annyira, hogy képes legyek megszervezni az életem, hogy a mindennapi dolgokra és az írásra is jusson elég időm. Azóta egyik hanyagolása miatt sem érzek bűntudatot.🤞 A kéziratnak meg azért tett jót, mert pihent egyet, és könyörtelenül elvégezhettem rajta az első nagyszabású átírást. (Ekkor még csak a fele volt kész, addig amíg Csizmást Rosie és Farkas elviszi a Körbe.)

Szóval, ha nagy a blokk, érdemes átgondolni a szüneteltetést. Nekem az vált be, hogy nem erőltettem az írást. Helyette átgondoltam, mi az oka annak, hogy nem megy. Abban állt a megoldás, hogy megszerveztem az életem, hogy legyen helye benne az olykor órákig tartó alkotó folyamatnak. A lényeg az volt, hogy ne érezzem úgy, hogy sietnem kell az írással. Mert nem kell. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy tökéleteshez közeli állapotba juttassak egy kéziratot, nem szabad rohanni vele.
A kisebb blokkok könnyebben kezelhetők. A feleségem ezeket hívja “írós nyavajgásoknak” 😂 Ezek általában akkor jöttek elő nálam, amikor éreztem, valami nem stimmel a kéziratban. Ilyenkor kiszellőztettem a fejem, vagy megbeszéltem a kényes plotot a feleségemmel (néha elég volt pusztán hangosan elmesélnem, mi a helyzet, és már rá is jöttem, mi a gond), vagy belehelyezkedtem a kényes jelenetben szereplő másik, mellékes karakter nézőpontjába.
Változatos eszközökkel próbáltam túllendülni ezeken a kisebb blokkokon, igazából ezért nincs is igazán bevált receptem rájuk. A lényeg mindig az volt, hogy ne hagyjam elhatalmasodni a tehetetlenséget. Mindig írtam egy kicsit, de nem erőltettem, ha nem ment. Ugyanakkor soha nem hagytam abba. Haladtam előre, közben meg folyamatosan átdolgoztam az írói “mikro-blokkok” miatt sántikáló részeket.
Nehezen ment. Az is igaz mondjuk, hogy senki nem mondta, hogy könnyű lesz. 😅 Rengeteget dolgoztam, és egy időben minden leírt sort átírtam kábé négyszer, mielőtt végleges formát kapott. Gyakran éreztem úgy, hogy a mondat nem passzol a cselekmény hangulatához, vagy egyszerűen nem volt elég megfelelő egy szó. Mert hogy egyetlen szó is fontos. Íróként nem elégedhetünk meg egy éppen megfelelővel, ha van egy tökéletes is. 😉

Végül a kisebb nagyobb szünetek átvészelésével; hat kisebb koncepcionális átírással; két nagyobb, szerkezeti átdolgozással; egy áttisztázással és ezernégyszázhetvenöt nappal később 2018-ban végeztem az Elfeledettek Városa kéziratával.
Legközelebb elmesélem, hogyan vezetett az út a kiadásig. Addig is legyetek jók és nagyon vidámak! 💙😊

Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése