Tudtam nagyon jól, hogy ezt a részt lesz az egyik legnehezebb megírnom. Előre szeretném vetíteni, hogy ez a poszt csak és kizárólag az én gondolataimat és véleményemet tartalmazza. Egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy az itt leírtaknak bármi köze lenne az egyetemes igazságokhoz, de az biztos, hogy az én igazságaim. 😊
A posztnak azt az alcímet adtam, hogy “nemek és igenek”. Hogy miért? Mert megpróbáltam eldöntendő kérdések mentén felsorakoztatni az első könyves (vagy leginkább első kéziratos) szerzőként engem foglalkoztató kérdéseket, és az azokra adott válaszaimat. Kezdjük rögtön az elsővel:
1. Elkészült a kéziratom, mi legyen vele? Oké, ezt rögtön elszúrtam 🙈😅 Eldöntendő kérdésként ez valahogy így hangzik helyesen: Készen állok arra, hogy az első kéziratomat megmutassam a nagyvilágnak?
Az én válaszom némi tépelődés után az volt, hogy igen. Érdekes ez, mert világéletemben szerettem volna, hogy a történeteimet mások is olvassák. Novellákkal pályáztam, néhánnyal nyertem, mások megjelentek nyomtatott vagy elektronikus formában. Az első önálló kötetemnél viszont esélyesnek látszott, hogy egy fiók mélyén leheli ki a lelkét, miután a mellkasára telepedett por összenyomja. Hogy miért? Azt a korábbi posztokban már alaposan kiveséztem, itt nem ismételném meg magam. Lényeg a lényeg, eldöntöttem, hogy útjára engedem Az Elfeledettek Városát, lesz ami lesz.
Oké, jöhetett a következő lépés, és ez el is vezetett a második eldöntendő kérdéshez:
2. Magánkiadással vagy a nagy és rettegett kiadókkal próbálkozzak? Szuper, végül ez sem egy klasszik eldöntendő kérdés lett, amit igennel vagy nemmel meg lehetne válaszolni 😂 Szedjük ketté: Magánkiadás, igen vagy nem? Kézirattal kulcsolás, igen vagy nem?
Az első kérdésre viszonylag hamar megtaláltam a választ, és egyáltalán nem presztízsből mondtam rá nemet, hanem a következő, alaposan végiggondolt okok mentén.
Először is jól hangzik, hogy magánkiadás esetén tulajdonképpen a költségek levonása után minden eladott példány tiszta nyeresége az enyém lehetne (értsd kiadó nem kap pénzt, terjesztő nem kap pénzt stb.), DE ez azt is maga után vonná, hogy kábé minden marketing és egyéb, terjesztéssel kapcsolatos teendő a nyakamba szakadna. Nos... bár úgy tűnik, de nem. Nem is tűnik úgy 😂 Nem vagyok se marketinges, sem jó jehova tanúja, hogy ismerősökön keresztül turbékoljak a regényemmel. Ez tuti nem én vagyok, szóval ez a történet már itt megbukott nálam. Félre értés ne essék, biztosan van erre működő modell, hiszen ismerek is pár szerzőt, aki nagyon tudja, hogyan kell ezt csinálni. Én magamról tudom viszont, hogy ez nekem nem menne. A saját kis ötleteimmel persze próbálom eljuttatni minél több emberhez a történetem, de nem nyomulok és nem tolom senki arcába erőszakkal.
A másik, hogy akkora gonddal és szeretettel, amivel végül Az Elfedettek Városa a valós, fizikai formájában megjelent, szerintem egy magánkiadás nem büszkélkedhet. Farkas Zoltán kiadóvezető, Vas Annamária szerkesztő és Tóth Zoltán borítóért felelős grafikus olyat műveltek, hogy azt egy soron következő, külön posztban szeretném jól megméltatni 😃
Magánkiadás esetén ugyanis a szerkesztőnek, a lektornak, a tördelőnek és a grafikusnak olyan összegeket kell(ene) kifizetni, amit szerintem magánember csak nagyon nehezen engedhet meg magának. Már pedig egy jó szakembernek ennyi az ára, utána néztem ennek is. A magánkiadással próbálkozó szerzők többsége pedig (sajnos!) pont ezeken a szakmai, hozzáértő részleteken próbálnak meg spórolni. Tudom, hogy így van, hiszen bizonyos kiadók/nyomdák már eleve olyan ‘csomagokat’ állítanak össze, ahol a szerkesztés, a lektorálás, a tördelés (ez mondjuk sokszor benne van az alap árban) és a borító grafikus tervezése külön elérhető, bónusz szolgáltatásként van feltűntetve az árlistán. Ezek együttesen körülbelül annyiba kerülnek, mint a nyers, 500 darabban nyomtatott példány... a kéziratból, mert hogy az bizony hozzáértő szerkesztés és megfelelő lektorálás híján bizony nem más. Szerintem legalábbis.
Végül tehát nemet mondtam a magánkiadásra, mert magamat ismerve, addig úgyse nyugodtam volna meg, amíg nem találok valakit, aki szakmailag is képes hozzányúlni a kéziratomhoz. Magyarán tuti spóroltam volna az összes ‘extrára’, mert ha már ennyit beleadtam, csúnya lenne egy banánhéjon elcsúszni a végén. Megszólalt volna bennem a maximalista. Na, igen ám, de akkor még most is a fiókban csücsülne Az Elfeledettek Városa, mert még kábé három év lett volna összespórolni ezeket az összegeket nekem. Szóval azt hiszem, jól döntöttem 😅
A második felére a kérdésnek (tudniillik, hogy kezdjek-e el kulcsolni a kézirattal?) szintén nemmel válaszoltam, noha ennek sokkal profánabb oka volt, mint az előző kérdésre adott feleletnek.
Van egy kis “írós kommunánk” még a KMK Alapozó kurzusáról, aminek Fejes Szonja és Greff Magdi a tagjai rajtam kívül. Bár nem találkozunk minden héten, mégis ha hónapok távlatában megkeressük egymást, mindig olyan, mintha tegnap beszéltünk volna (ezt egyébként nagyon szeretem és tisztelem bennetek a tehetségetek mellett is 😉). Szóval mi hárman úgy döntöttünk, hogy indulunk az Aranymosás Pályázaton a kéziratainkkal. Van, aki többször is nekifutott, így tapasztalt volt e téren, és többüknek (hát, igen a háromból nehéz rájönni rajtam kívül kiknek 😋) sikerült is nagyon szép eredményt elérni a kézirataikkal. Ezért nyilván nem volt kérdés, hogy én is megpróbálkozom a pályázattal, ahol 232 beérkezett pályaműből az előszűrésen átesett 33 kézirat közé került Az Elfeledettek Városa. Pipa. 😄
3. Itt valóban csalok, szóval ha még emlékeztek a poszt elején esetlen módon koncepcionált “eldöntendő kérdés”-es fantazmagóriámra, itt az idő, hogy elfelejtsétek! 😂 Ez a pont ugyanis egy konkrét “nem”-ről szól, ami az Aranymosás Pályázatának lektori szakaszában kapott nagybetűs “Nem” volt. 😢
Igen, rosszul esett. Úgy gondoltam, mint bárki más, hogy sikerülhet. Hát, baszkikuli, nem sikerült. 😕 Mondjuk nem kellett volna csodálkoznom rajta, hiszen ez volt az első, regény terjedelmű kéziratom. Kinek sikerül elsőre? Tiszta bolond voltam, már látom.
Az első és legfontosabb, amit megtanultam a KMK “nem”-éből (azonkívül, hogy nem én pottyantottam a spanyol viaszt 😋), az volt, hogy minden szerző jussa legalább egy kiadói “nem”. A “nem” hozzá tartozik ehhez a szakmához. A jó sok “nem” pedig méginkább. A kérdés inkább az, hogy ezt a “nem”-et vagy “nem”-eket hogyan kezeli az író.
Nos, én összetörtem, padlót fogtam. Próbáltam megérteni a dolgot. (Ehhez egyébként Varga Beától kaptam sok segítséget, amit innen is köszönök neki.) Először persze nehezen tudatosult bennem a lényeg, de aztán hagytam leülepedni az egészet. Minden zavaros volt, úgyhogy kicsit eltávolodtam megint az írástól, és úgy egy-két hónapig más dolgokra koncentráltam. Ez segített néhány kérdést helyre tenni magamban. Végül összekapartam magam, és átfésültem újra a kéziratot. Voltak tanácsok, amiket megfogadtam, és voltak olyanok, amiket egy kicsit átdolgozva építettem be a történetbe. Hogy jól tettem-e, azt az olvasók majd eldöntik 😊
Mindennek a végén viszont most már látom, hogy ezeknek az előzménynek meg kellett történnie ahhoz, hogy a kéziratom oda, ahhoz a kiadóhoz (Főnix Könyvműhely 💙) kerüljön, aki aztán igazán, szerető gondossággal tudott beállni Az Elfeledettek Városa mögé. Szóval tökéletes helyre talált a kéziratom, nem is lehetnék boldogabb ezzel a helyzettel 😊 De hogyan is történt mindez? Azt a következő részből megtudhatjátok. Lesz benne szemmel verés és fogcsikorgatás meg egy kis tűkön ülés is, szóval érdemes lesz velem tartani 😂
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése